Puha volt a hótakaró, akár a kalács, én pedig rohantam utánad ringó hájaim pontos ütemére, és amikor melléd értem, va­gányul isinkáztam egyet, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott. Hógomolyáztunk, kiakasztgattuk egymást, hemperegtünk a frissen esett hóban, bámultam a szemeidet és azt a rafinált kontűrt, amit aranyceruzával húztál köréje, táncoló anyajegy, fogak, orrlyukak. A csók csak nem akart elsülni, épp füttyentett a vonat: szállj már fel, itt az idő, különben elmegyek, ó, te fiú, sótlan vagy, mint a moslék, ha nem mered!

Csontos ujjaival hihetetlen erővel szorította a kezemet, én pedig ettől végre beestem a szőrmével szegélyezett bíbor kapucni mögé, nedvek, ajkak, fülek, a fülbevalója felsértette a szem­héjamat. Talpunk alatt a gyönyörű hó, az égből szálló hatalmas pelyhek felemelték a világot. Ezalatt a fagyott földben szétmállott burjányok szívták kérges vénáikba a tél fehér erejét. A kattogó vonatban egy tokás kalauz éppen kicsomagolta az ennivalóját: fe­hér, recsegő papíron parizer, mustár, nyálkás zöldparadicsom. 
Kivirult a tavasz, a lánynak el kellett utaznia, messze és sokáig, kitudja­mikorig vagy talán­soha­nemjövökvisszáig, vo­-
nattal. Én pedig ott maradtam a vá­gányok mellett, a burjányok között. Motyogtam valamit a kavicsoknak, hát­ha megvigasztalnak, de azok is csak hallgattak a burjányok között. Az utolsó kocsi vörös szempárja eszelősen engem fixírozott: igen, én viszem magammal a lányt és a to­kás kalauzt! A torkomban galuskák fészkelődtek, mozogtak fel-alá, ami­kor a vonat ordítva dudált, hogy érkezik. A lány csöves hátizsákját még felsegítettem a vagonba, ő meg állt, mosolyogva integetett, arcán a táncoló anyajegy. A tokás kalauz zöldet muta­tott, a generátorok felbőgtek, megrándult a koszos vashalmaz, én követtem a szememmel, míg a magas­feszültség zsinórja ketté nem vágta a napot, és akkor nekem le kellett nézni: a burjányok közé.
Néha betömött kutakban ébredek (ezt álmodom), valaki a hátam mögött röhigcsélve ígérgeti, hogy kivezet onnan. Forgok körbe-körbe, guggolva, négykézláb, felállni nem lehet, kérdem, hol a kijárat, az meg mondja, ott, ott, ott, de el kell takarnia a száját, úgy röhög. A hátam mögött marad, velem együtt forog, arcát nem látom. Csak tudom: a tokás kalauz az. A vonatra vár. Áttöri a földet, olajtól csatakos, kék-vörös mozdony, reflektorjai fényében felfelé száll a finom szemcséjű por. Puha, akár a hópehely, csak fullasztó. A vagonok ablakaiból kivilágítanak az élettelen neonok. Tudom, nincs rajta. Síp fúj, vonat bőg. Én maradok. A burjányok alatt.