Hirdetés

Balázs Árpád: az épített örökség adott, csak vigyázni kell rá

A korábban rádiósként, az UTV egyik alapítójaként és mára helytörténeti értékmentő krónikásként tevékenykedő Balázs Árpádot még szülővárosán kívül sem kell sokaknak bemutatni. Megkeresésünkkor egy kócos puli üdvözöl a Templom utca tetején, galambok toporognak az udvaron, közben Árpi bácsival rombolásról, értékmentésről, turistákról és örökségünk hanyatlásáról beszélgettünk.

Pál Emil
Becsült olvasási idő: 8 perc
Balázs Árpád: az épített örökség adott, csak vigyázni kell rá
Fotó: Pál Emil

– Mikor kezdődött az értékmentő munkája és a helytörténet iránti rajongása?

– Engem már gyermekkoromban érdekelt a helytörténet, akkor régi pénzeket gyűjtöttem, később mindent, ami régi és számomra fontos volt. Ilyen a famíliánk, a Balázsoknál mindenki gyűjt valamit, ezt láttuk, ez amolyan családi fertőzés. Először a helyi birkózás történetének felgöngyölítésével kezdtem, de közben írtam egy zsebkönyvet Egy csepp história címen, amolyan kisokos, azoknak, akik többet akarnak tudni városunkról. Minden van benne. Egy újabb helyi vonatkozású könyvecske Orbán Balázs és a legendás Szejke, majd következtek az udvarhelyszéki, a csíkországi önkéntes tűzoltók történetei. Legutóbb a Ránk hagyott örökség, amely kizárólag helytörténeti írásokat tartalmaz. 

– Milyen emlékek segítették elő, hogy értékmentő és kutatómunkát folytasson?

– Én a Rákóczi Ferenc úton gyermekeskedtem, amely a Malom utcától a Jézus-kápolnáig tart. A készruhagyárig mindent ledózeroltak. Én még láttam az emeletes Hecser-házat, a Fecske utcát, a posztóványolót, a Csiszár kocsmát, szomszédunkban lakott Dobos Ferenc volt polgármester, Flörich Baba franciatanárnő, Csont bácsi, a sírkőfaragó, de ha a Malom utcára gondolok, akkor Szakáts Zoltán bácsi jut eszembe, a kitelepített, dr. Dobos Ferenc, a gimnázium tanára. Ne feledjem a készruhagyár mellett volt a tisztikar u alakú tornácos háza, amit lebontottak. 

– Akárcsak most a csillagvizsgáló esetében?

– Én bevallom őszintén, megdöbbentem, amikor megláttam, hogy az erőgép dönti a csillagvizsgáló falait. Erről soha nem volt szó, hogy azt bontani kell. Tudom, hogy sokszor kifosztották, de mindig azt mondták, hogy van megoldás. A két legutolsó nyilatkozat szerint: Egyelőre nem számíthatunk arra, hogy egyhamar elkészül az épület, de azt is mondják, az épület nem prioritás. A másik közleményük még pontosabban fogalmaz, amikor azt írják: végre elindul a csereháti csillagvizsgáló épületének teljes felújítása. Sehol nincs szó, hogy lebontják a meglévő épületet a kupolával együtt. Én személyesen ismertem Péter Attila tanár urat, akinek szívügye volt a csillagvizsgáló talpra állítása, és sokat talpalt ennek érdekében. Mondom, a hivatal által kiadott két közlemény egészen másról tájékoztat, mint most a sebtében előkapott látványterv, ami tetszetős a szemnek. Ugyanakkor szerintem az önkormányzati képviselők sem tudtak a lebontásról. Engem igazán nem érdekel egyik szekértábor sem, távol tartom tőlük magam, volt benne részem, tele van a hócipőm. Nem kéne így működjenek a dolgok, hogy ha valami régi és megkopott, akkor azt föltétlen le kell bontani. Meg is írtam, hogy szégyelljék magukat. Erre az elöljáró károgó varjúknak nevezte azokat, akiknek más véleménye van.

– Máskor is történt hasonló eset, ami felháborodást váltott ki önből?

– Nemcsak most emeltem szót, hanem mindig, amikor bontanak valamit. Igen sok „törvényes bontás” történt a történelmi városközpontban, ami engem személy szerint zavar. Erre számos szomorú példa van. A városkép egy izgalmas téma, mindannyian tehetünk érte, részt vehetünk a formálásában. Az épített örökség, amit az előttünk járó nagyszüleinktől, szüleinktől kaptunk, adva van, csak vigyázni kell rá. Ha egy turista érkezik városunkba, elsőnek a templomainkat, a történelmi központ házait nézi meg. A házak beszélnek rólunk, az itt lakókról, hogy kik vagyunk, miként gondolkodunk, és mit akarunk. Érdekli a turistát az is, hogy miként vigyázunk a történelmi értékekre. Hiába visszük a turistát a Tábor vagy a Bethlen negyedbe, nem sok látnivalót tudunk nekik felkínálni, mi több, nem is kíváncsiak rá. Ezért olyan fontos, hogy milyen az első benyomás. Városközpont. Ez kéne legyen az ékszerdoboz, ehelyett mit látnak, harminc év után a változást követően, málladozó épülethomlokzatok, egy haldokló főutca, rendezetlen aszfaltfoltokból kialakított járdák, kóválygó emberek sok turkálóval. Egyetlen hely, ahová templomainkon kívül el tudjuk vinni a turistát, és van látnivaló, az a sokat kritizált szoborpark. Ezzel mennek is tovább, nem időznek sokat. A házakat is nézhetik, nem sokat mondanak azok sem el magukról, ruhájuk kopott, rongyos, ki milyen festéket kapott, olyannal meszelt. Műemlék épület. Ne kérdezzék, hogy mikor épült, egyedül a központi református templomra van kiírva. 

– Korábban önkéntes munkát folytatott a városházán, miket sikerült közbenjárásával megvalósítani, és hogyan romlott meg a polgármesterrel való kapcsolata?

– Mindjárt a 2016-os választások után volt egy csapat, akik segítettük a polgármester munkáját. Nagyon jól indult, sok jó elképzelés született. Például a sportnagykövetek kinevezése, a testvérvárosokkal való kapcsolatfelvétel új alapokra való helyezése, a felújított házak, kapuk elismerése. Amolyan városvédő mozgalom indult, sok minden volt, már nem is emlékszem mindenre. Akkor született meg az ötletem a tanácsteremre vonatkozóan, hogy a város jeles díszpolgárai­nak, polgárainak a fényképét helyezzük el a teremben. Ezt Jakab Hunorral hoztuk össze. De említhetném a harangkiállítást, a fiatal házaspároknak a csengettyű elhelyezése, és még sok más. A polgármesterrel való kapcsolatról csak annyit, hogy megszűnt a bizalma irányomba, én pedig vettem a kalapomat, és többet nem mentem. Maradjon a kettőnk dolga, nem szoktak minden hidat felégetni.

– Hogyan látja, napjainkban a hivatal minként kezeli a városlakók meglátásait?

– Károgó varjú vagy, ha megírod, hogy nem kéne nézni, hogy Csanády György emléktábláját egy vakolatszegény ház homlokzatán koszorúzzák. Hogy Orbán Balázs sírjánál évek óta omladoznak a díszkerítés oszlopai, nem beszélve a gyomról. Aki csak véletlenül téved a legnagyobb székely síremlékéhez, nem igazán tudja meg, hogy kit takar a hant. A medence a fene tudja, mióta tart zárva, az alján már csemetefák nőttek. Omlanak a turisták a Legendárium-parkba, miközben ezt látják. Ez mind hozzátartozik a városképhez. Mi magunk is alakítói és része vagyunk a városképnek. Könnyebb volna, ha ezekkel nem kéne foglalkozni, de egyelőre nem tudok a téma mellett szótlanul elmenni és legyinteni. Nem mindegy, hogy milyen várost hagyunk magunk mögött. 

– Örökségmegőrző munkájának mi lesz a következő gyümölcse, milyen kutatásokat és gyűjtéseket végez most?

– A temetőkben található síremlékek alapján gyűjtöm össze, hogy kiknek az emlékét őrzik a sírhantok. Eddig már sok hasznos információt sikerült összegyűjtenem, például kadicsfalvi Tibád Antal hajdani képviselő és államtitkár a helyi temetőben nyugszik, de síremléke több más sírkővel a veteményeskertben van. A belvárosi református és a katolikus temetőben tíz ’48-as honvéd sírjára sikerült rábukkannom, legtöbbjéhez fényképet is sikerült találnom. Ezekből fog készülni egy összeállítás, hogy milyen elfeledett személyek emlékét őrzik a temetők. De egy olyan írásom is készül, amiben az után kutatok, hogy mik voltak a legnagyobb székely kedvenc ételei, eddig többek közt azt is megtudtam, hogy a túrót nagyon szerette, és legelőször Oroszhegyen sütött kövön túrót, amiről egy rövid vers is született.
 





Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!