Bagoly bácsinak híresen jó szeme volt. Sötétben is meglátta, merre mozog a vad a rengetegben. Míg mások kérdő szemekkel néztek, ő még csak nem is hunyorított: már rögtön tudta, hova kell lőni. Most azonban az élet úgy hozta, hogy neki kellett meresztenie a szemét. Pontosabban az egyiket. Az „INAPT”, illetve az „ANULAT” szavakat nézte a decsízión, mivel fél szemére elvesztette a látását. Orvosilag alkalmatlanná vált a vadászatra, így a puskáját is le kell adnia…
– Akkor most azt mondják, hogy alkalmatlan vagyok?
– Nem mi mondjuk, hanem ez az orvosi… diagnóza.
– Jó. Akkor az orvos mondja.
– A doktor szerint a maga látása... izé... szembetegsége annyira „gráv”, hogy „grádul trej”! – szigorúskodott az elnök úr.
Bagoly bácsi elgondolkodott.
– De nem arra a szememre vakultam meg, amellyel célzok.
– Hát igen, ember, de csak az egyik szem nem biztosíccsa a térlátást.
– Én nem a térre akarok lőni, hanem a vadra. Azt jól látom.
Az elnök úr gyér bajsza alatt összeszorította az ajkát, amely rettenetesen kerek fejének vonásait csak még inkább kiemelte. Oda már egy zsíros kenyér sem fért volna be. Nutellával. Így szerette. Bagoly bácsinak közben eszébe jutott, amikor az elnök úr az első távcsöves puskáját megkapta. Az a busa fejével nem tudta felfogni, hogy a távcsőbe távolról kell belenézni. Akkor még nem volt Nutella. „Nekem ne magyarázd, Bagoly elvtárs! – mondta akkor az elnök elvtárs, aki azóta elnök úr lett. – Ebbe így kell belenézni!” Azzal a puskatust a hóna alá csapta, a „kukkert” közvetlenül a szeme elé nyomta, és elsütötte a fegyvert: Bumm! A vad elszaladt, az orra eltörött, és a szeme alá monokli költözött.

– Ha elveszik az engedélyemet, én nem tudom, mit csináljak.
– Maga penszionár, pihenhetne – próbálkozott az alelnök.
– Én akkor pihenek, amikor vadászom.
– Akkor járhatná az erdőt az onokájával.
– Kanadában laknak.
Az alelnök régebben állami vadászatokon volt igazán elemében. Egyszer vaddisznóra mentek. A meghívott, fontos bukoresti titkár elvtárs azonban nem merte meghúzni a ravaszt, amikor a leshez behajtották a vaddisznócsordát. Az alelnök elvtárs nem tudott jól románul, de azért hangot adott értetlenségének:
– Pork áj foszt. De cse náj trász?
Ekkor bízták meg Bagoly bácsit, hogy fél szemével mindig figyelje, mikor húzza meg a ravaszt a titkár elvtárs, és ő is lőjön ugyanabban a pillanatban. Hála a megfelelő intézkedéseknek, ennél a vadásztársaságnál a bukorestieknek mindig több volt a dicsőség... és a trófea. Az alelnök elvtárs pedig buzgón szorongatta a hatalmasok kezét, és biztosította őket arról, hogy ide bármikor jöhetnek: lesz vaddisznó, amit lelőhetnek.
– Továröss, orjkünd vi lá mine, jest pork! – mondta.
Szerettek idejárni. Aztán a nyugati vadászok is. Így sikerült Bagoly bácsinak Kanadába férjhez adni a lányát.
– Maga tényleg nem tudná elképzelni az életét vadászat nélkül? – kérdezte szinte egyszerre a két elnök.
– El tudnám, csak...
– Csak?!
Az öreg becsukta az ép szemét. Hallgatott egy darabig, majd világtalan tekintetével végigpásztázta a döntéshozókat.
– Csak... NEM TETSZIK!!!