André Ferenc Csíkszeredában született, jelenleg Budapesten él. Fiatal slammer, költő, a Babeș‒Bolyai Tudományegyetem doktori iskolájának hallgatója. Kortárs román lírát fordít, slam poetry bajnokságokat és egyéb irodalmi rendezvényeket szervez. Első kötete, a Szótagadó, 2018-ban jelent meg, majd 2020-ban a Bújócskaverseny című verses mese is napvilágot látott. – Honnan ered az irodalom, az olvasás szeretete? – Gyerekkoromban nagyon érdekeltek a magyar népmesék, görög mondák. Emlékszem Odüsszeusz történetére, lenyűgözött a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség az agresszióval szemben, és az, hogy nincs jó megoldás benne. Sokat olvastam gyerekként, meg írogattam néha meséket, de ebben nem volt nagy tudatosság, szándékosság. Azt is lehet mondani, hogy lecsapódott mindaz, amit olvastam. Ami igazi löketet adott, az az volt, hogy kamaszkoromban eldöntöttem, hogy alkoholista rocksztár leszek. (Nevet.) Hál’ Istennek nem lettem sem alkoholista, sem rocksztár, viszont írtam jó pár dalszöveget. Kilencedikes koromban volt az iskolában irodalmi kreativitási verseny. Délben kezdődött, ami azt jelentette, hogyha elmentem a versenyre, akkor lóghattam másfél órát. Én épp a kémiaóráról tudtam ellógni, és mivel akkor nagyon nem voltam barát a kémiával, egyértelmű volt, hogy hova fogok menni. Véletlenül továbbjutottam a verseny megyei szakaszára, aztán onnan az országosra, és végül megnyertem az országos versenyt. Ezen meglepődtem én is, a családom is, mindenki körülöttem. Akkor kezdtem látni, hogy az irodalom nem is rossz, figyelmesebben kezdtem olvasni, mint azelőtt. A kötelező olvasmányokat persze kerültem. Mindez a háttérben mozgott csak, amíg egyszer tizenkettedikben eljutottam a Diákírók és Diákköltők Találkozójára Sárvárra, amely nagyon jó közeg volt. Én egyébként matek–infót tanultam, és jól ment, de nem szerettem. Ezen a találkozón viszont rájöttem, hogy engem az irodalmi pálya érdekel a legjobban, úgyhogy három héttel érettségi előtt kezdtem tudatosan készülni a Bölcsészettudományi Karra. Innentől aztán egyre mélyebbre jutottam. – Hogyan készültél el az első köteteddel? – Tudtam, hogy szeretnék összeállítani egy kötetet, de nem akartam elsietni. Elsőéves koromban már hívtak a Bretter Irodalmi Körre, de én csak akkor akartam részt venni, amikor tudtam, hogy olyasmit teszek le az asztalra, amit nem fogok szégyellni. Az első kötettel is így voltam. Rengeteg mindent próbáltam elmondani korunk tapasztalatairól, a figyelmi szétesettségről, az állandó impulzusokról. Instagramon egymás után látsz egy aranyos kiskutyát és egy hírt valamilyen társadalmi katasztrófáról. Ezek a dolgok egymás mellé rendelődnek, amely paradox jelenség. Ezeknek a dolgoknak nem kellene egymás mellett lenniük, mert az agyunk nem tudja olyan gyorsan feldolgozni a helyzet súlyát, mint amilyen gyorsan továbbgörgetünk. Ezt a folyamatos érzelmi káoszt próbáltam bemutatni, egyfajta állandó ébrenléti állapotot. Ha folyamatosan ebben az állapotban vagyunk, az kikészít. Ennek társadalmi szinten többfajta megnyilvánulása van, én ezeket próbáltam valamilyen módon bemutatni. [caption id="attachment_123372" align="aligncenter" width="960"] „Az olvasás elmélyülésre ad lehetőséget” FOTÓK: ANDRÉ FERENC ARCHÍVUMA[/caption] – A nyelvi játék fontos eszköze az alkotásnak nálad, és a humort is eszközként használod a szövegeidben. Mi a célja a humornak nálad? – A hétköznapban a humor azért jó, mert oldja a hangulatot, közvetlenséget teremt. Irodalmi műben viszont a humor nekem azért izgalmas, mert logikai csavarként működik. Az olvasó vár valamit, de nem azt kapja. Máskor pedig pont valami váratlanra számít, de az egyértelműt kapja – ez a favicc. A meglepetés viszont akkor igazán jó, ha jelentősége van és összefüggésekre mutat rá. Technikailag ugyanez a metafora, a hasonlat: a jó szövegben a gondolatok közötti cikázás. Eszközök ezek, amelyekkel össze lehet kapcsolni a világban olyan összefüggéseket, amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz. Azáltal, hogy ezeket összehozod, olyan kapcsolat jön létre, amelytől másképp kezdesz gondolkodni és másképp látod a világot. Erre a humor nagyon jó eszköz, mert könnyeddé teszi a befogadást. Viszont, ha csak nevettet és nem mond semmit, az számomra nem jó alkotás. Jó poén, de a művészet ennél több, valamilyen tétje kell legyen a dolognak. – A Bújócskaverseny című könyved verses mese a koronavírusról. 2020-ban jelent meg, és olyan tapasztalatokat dolgoz fel, amelyeket mindenki megélt, akinek be kellett zárkóznia az otthonába. Hogyan állt össze a könyv? – Akkoriban egy arculattervező cégnél, a Bold Branding Studiónál dolgoztam, én voltam a szövegíró. Amikor kitört a járvány, azon gondolkodtunk, hogyan tudunk hasznosak lenni ebben az új helyzetben. Fárasztó volt a bezártság, és akkor gondoltam bele, hogy ez a szülőknek milyen nehéz lehet. Ebben a helyzetben mindenki feszült volt, és ez normális. Akit a pandémia nem készített ki, az szociopata. Erről beszélni kell és magyarázni valahogyan, felnőttek és gyerekek számára egyaránt. Pár rövid szöveggel kezdődött az egész, arról, hogy az aggodalom indokolt, de egyszer úgyis vége lesz. A cég is támogatta az ötletet, az egyik dizájner készítette az illusztrációkat. Ahogyan írtam a verseket, láttam, hogy kezd egész szöveggé összeállni, egyre összefüggőbbek a részletek, mintha ugyanaz a megszólaló lenne mindegyik mögött. Egy történet kerekedett ki, így kértem még időt. Eredetileg csak online jelent volna meg, de megkeresett a Koinónia Kiadó, így megjelent könyv formában is. – Különbözött a meseírás a korábbi munkáidtól? – Nem éreztem nagyon másnak a gyerekversek írását. Ha slamet írok, akkor is figyelek a közönségre, mert más utalások működnek Kolozsváron a Bölcsészettudományi Karon, és másak Csíkszeredában a Grundban. Különböző tapasztalatok mentén gondolkodnak, tájékozódnak az emberek. Sok gyerekverset olvastam, figyeltem arra, hogy mi érdekli a gyerekeket manapság, és így született meg az egész. – Hogyan látod, milyen szerepe van az irodalomnak az ember életében? – Számomra egy vers vagy szöveg egy érzésnek vagy helyzetnek nagyon pontos definíciója. Ahogyan egy szónak van szótári meghatározása, úgy egy érzésnek is van meghatározása, amely egy vers. Ha elolvasom József Attilától A bűnt, akkor olyan érzések kavarognak bennem, amelyeket az a vers megfogalmaz. Pont ilyen meghatározásokat tud hozni egy-egy szó apróbb dolgokra, egy vers összetettebb dologra, egy regény pedig teljes történetet bemutat, amely érzelmi, gondolati, társadalmi tapasztalati hullámvasúton visz végig. Olvasás közben olyan nézőpontokat, élményeket ismerek meg, amelyeket magamtól nem látnék. Elgondolkodtat, hogy miért gyűlölöm egyik-másik karaktert, összehasonlítom magam vele, rengeteg empátiát tud tanítani. Olvasáskor nem az a fontos, hogy azonosuljak a karakterrel. Az a fontos, hogy találkozzak emberekkel. Amikor pedig találkozol valakivel, akkor nem úgy mész oda, hogy „de szeretnék a helyedben lenni!”, hanem kíváncsisággal fordulsz felé. Így barátkozunk emberekkel, és így barátkozunk irodalmi művek szereplőivel is. Az irodalom arra is meg tud tanítani, hogyan kezeljük az érzelmeinket. Ha sokféle érzelmet megélsz olvasás közben, az olyan, mintha megerősítenéd az érzelmeidet és az elmédet. Ez sohasem árt. Emellett az irodalom meg tud tanítani figyelni. Manapság, amikor körülöttünk minden a figyelmünkért kapkod és harcol, könnyen elveszíthetjük a saját gondolatainkat, így nem tudunk elmélyülni bennük. Az olvasás pedig pont erre az elmélyülésre ad lehetőséget. Egyébként nem féltem az irodalmat, mert az embereknek mindig is igényük volt arra, hogy történeteket meséljenek. Maga az olvasás és az irodalom nem a tótumfaktuma az univerzumnak, hanem a boldogulás egyik nagyon jó fóruma a sok közül, de én valamiért pont ezt választottam.

Péter Ágnes