Petelei István erdélyi magyar szépíró, hírlapíró volt. Marosvásárhelyen született 1852-ben, és Kolozsváron halt meg 1910-ben. Életrajzi adatai szerint egy teljesen elmagyarosodott örmény családba született, és Marosvásárhelyen, Kolozsváron, illetve Székelyudvarhelyen is járt iskolába. Erdélyi íróként emlegetik, hiszen nemcsak élete, hanem irodalmi munkái is szorosan kapcsolódnak Erdély különböző vidékeihez, például a gyergyói Bucsinhoz. Mint írják, Petelei István szépírói pályája összefonódott újságírói munkájával, és a korszak, amelyben íróként dolgozott – vagyis a 19. század utolsó harmada – igencsak meghatározta életművét. Leginkább novellákat írt, mindössze egy regénye jelent meg, amelynek címe Egy asszonyért. Különböző erdélyi és budapesti hírlapokban is megjelentek írásai, munkatársa volt a Kelet napilapnak, a Kolozsvári Közlönynek és a Kolozsvár napilapnak. Elfeledett, majd újra felfedezett erdélyi novellista A Tiszatáj irodalmi folyóiratban (2002. augusztus, 99. szám) megjelent Az újra meg újra felfedezett Petelei című tanulmányában Pozsvai Györgyi szerint annak ellenére, hogy Petelei prózaírói tevékenységét a kritikusok elismeréssel fogadták, ráadásul rangos irodalomtörténészek – mint például Gyulai Pál és Császár Elemér – nagyra tartották novelláit, a kritikai írások száma kötetről kötetre csökkent. Mint Pozsvai Györgyi írja, „az írói közismertség mintha fordított arányban állt volna a századvégtől a századelőig átívelő pálya művészi rangjával”. Emellett még számos tényező közrejátszott abban, hogy Petelei István munkássága háttérbe szorult, de most nem célunk irodalomtörténeti vizsgálódásokba bonyolódni. Petelei István munkáiról Kozma Dezső készített monográfiát, amelyben erdélyi novellistaként határozza meg a szerzőt, mert „Egész művészete a századvégi erdélyi életből sarjad ki: a Maros mente, a Bekecsalja, Gyergyó, a Mezőség és mindenekelőtt a polgárosuló erdélyi kisváros novelláinak helyszíne. Utcájából, városából, a székely faluból kerülnek ki hősei – egy olyan világból, amely a maga zártságában különbözött némiképp az általános korképtől. […] De nemcsak élete, hanem mindenekelőtt írásainak tematikája avatja a századvég legerdélyibb írójává. És irodalmi kultúrája is. A székely népballadák és a nagy előd, Kemény Zsigmond megtermékenyítő hatással voltak Peteleire. A különös lelkiállapotok, a feszült morális konfliktusok ábrázolásában jelentett számára ösztönzést ez a hagyomány. A székely népballadákra novelláinak borongós hangulata, szaggatott előadásmódja emlékeztet” – írja Kozma Dezső az 1969-ben, az Irodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent Egy erdélyi novellista. Petelei István című monográfiájában. Lehetetlen rá nem csodálkozni Kozma Dezső szerint a novellaíró olykor-olykor belefeledkezik az erdélyi táj szépségeibe, így prózájában az események gyors lezajlását a természeti leírások oldják fel. „Szováta gyönyörű vidékére, Gyergyó feny­veseire szinte lehetetlen rá nem csodálkozni. Petelei valósággal szerelmese szűkebb hazája tájainak. A csendes Marosmentét éppúgy ismeri, mint Szováta erdőrengetegeit vagy a dimbes-dombos Mezőséget” – írja a monográfia szerzője. Példaként itt egy idézet a Két fehérnép című novellából, amelynek a cselekménye a Bucsinon zajlik: „A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek és a cserék kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán is tobzódnak a szinek. Két tenyérnyi egyforma szin sincsen rajtuk. A Küküllő vize szinte fekete messziről, a fehér fény fölcsillanva ott, ahol kő áll a viz árjában. Ekkor még zöld a fü a martján s a hol a nyáron nefelejts mosolygott, őszre a guzsalyvirág kék kelyhe pattan ki a gyepből erőtelen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyü trachitsziklák szürkén, hidegen nézik le az eleven, szines rengeteget, amely halódó állapotában ugy felpiperészi magát mintha nászra készülne.” Ahogyan Pozsvai Györgyi írta, Petelei István újra meg újra felfedezett író. Az olvasók tehát éppúgy rácsodálkozhatnak novelláira, mint a minden évben évszakonként – de ugyanúgy – változó Bucsin erdőire.

Péter Ágnes