Szilaj ostorcsapkodással trappolt be a reggel, és villogtatta sürgető fényeit a konyha ablakán. Az alumíniumdróton feszülő műanyag csipkefüggöny rit­musra lebbent, ahogyan a tehén léptei döngtek a betonjárdán.
– Hé, te gyermök! Kelj ki az ágyból, ha látni akarod a reggeli csordát! – kiáltotta az éppen ébredő világ. A diófa levelei között eddig csak bóklászó szél most zuhanórepüléssel csapott a lombok közé, kisöpörve a hatalmas udvarból azt az időtlen csendet, mely­ben a sötétség is csak lábujjhegyen jár.
„A terápiás célú időutazásból éb­redőket várjuk az élmény­fel­dol­go­zó­ban!” – szólt a hangos­bemondó. Át­­men­tem a steril, a stílusra csak he­venyészett bal­kezességgel törekvő helyiségbe. Kö­rülöttem középkorú, ve­lem egyidős férfiak tespedtek a fotelekben. Míg ér­kezett a terapeuta, néhányan be­szél­gettek egymással.
– Te merre jártál?
– Visszamentem a gyermekkoromba, s megnéztem az első atyai pofont. Azt éppen ok nélkül kaptam. Apám mérges volt anyámra, kezéből kirúgta azt a félig kész pulóvert, amit anyám karácsonyra kötött neki. Repült az gomolyástól, kö­tőtűstől neki a tévé tetején, a csipkén trónoló üvegcsukának! Az leesett, eltört, aztán apám reám ordított, hogy mit nézek. Mondom, semmit. Velem ne fe­leselj! S azzal jött a pofon, láttam a csilla­gokat, majd a falburkolatot, a mokettát s a plafont. S osztán megint a csillagokat. Ejj, akkor se volt jobb! De így lettem gyer­mekből férfi! S te merre voltál?

A másik, termetesebb pasas ügye­letes komótossággal fogott neki:
– Én oda, gyermekkoromba, amikor megevett a medve! Akkor lettem férfi! 
– Tégedet megevett a medve?!
– Engemet meg, s lám, méges itt vagyok!
– Teljesen megevett???
– Az igen! Kezemből a fészit kiütte, a jobb karomnál elkapott, s azzal bé es csemmentett.
– De akkor miért nincs rajtad semmi nyoma ennek, hej?!
– Hát, me’ aztot nem hagytam, hogy meg es rágjon! Én bé igyenest a gyomrába, s ordítva ráztam a belit: Idefigyelj, úgy megrendezlek, hogy egy­­folytába refluxod lesz! Az agyadba olyan szkurtcsirkuitot csinálok, hogy egy hétig egy irányba mész, s a kezeddel a pofádot nem kapod meg!
– S hogy jöttél ki belőle?
– Én?! A száján ugye nem, met ott vannak a fogak. Hátul ugye nem, met...
– Akkor hol, ember?!
– A fülin. Mikor a dobhártyáján el­kezdtem verni a Rákóczi-indulót, akkor...
– A fülin nem es fér ki egy ember, ember!!!
– Nagy vót a medve. S ahol „nem lehet”, ott az embernek „ki kell” férni!
Rám néztek:
– S te? Merre jártál, öcsike?
– Én nagyapáméknál. Gyermek­korromba’, vakáción.
– S ott micsináltál?
– Semmit. Gyermek voltam.
Összenéztek.
– Hej, öcsike, attól nem leszel férfi!
– Tévedsz – mondtam. – Abból is lesz, aki nem akar mindig medvével verekedni.
– Tán egy cseppet nehezebb így, mint a medvéből kimászni... – tette hozzá az, akit pofonokkal terelgettek.