Épp festés közben zavartuk meg Kecskés Róbertet: a fiatal művész Csíkszeredában él, és az Octavian Goga Főgimnáziumban képzőművészetet tanít. Sajátos művészetfelfogása van, szerinte ugyanis a festményeket, alkotásokat nem kellene kiállítótermekbe zárni, hanem szabaddá, elérhetővé kéne tenni azok számára, akik nem járnak kiállításokra. Éppen ezért nem szerepel tárlatokon, de alkotásait bárkire jó szívvel „rábízza”. – Mióta festesz? – Tizenöt éve alkotok. Csíkszeredában, a Nagy István Művészeti Líceumban végeztem, majd Nagyváradon tanultam festészetet, és voltam Lengyelországban is, aztán Kolozsváron mesteriztem. Doktori iskolába is jelentkeztem, de aztán végül változott a terv, és most tanár vagyok az Octavian Goga Főgimnáziumban, így időm is van alkotni, és a szakmában dolgozom pedagógusként. Csak festésből nem lehet megélni, főleg fiatal művészként. Nem voltam jó a festésben, időközben alakult ki minden. Igazából még mindig nem tudok, de szeretem azt, hogy nem tudok festeni. – Mi történik a festményeiddel, miután elkészülsz velük? – Sokan érdeklődnek a képeim iránt. Az emberek szeretnek gyűjtögetni, magukénak tudni sok mindent, és ez így van a festményekkel is. Szeretik, ha valami egyedi díszíti a lakást, főleg, ha ingyen jutottak hozzá. Ha megmondanám a festmények rendes árát, biztosan senki sem venné meg. Sok festményemet ingyen adtam oda embereknek, és vannak olyan képeim is, amiket soha nem fogok eladni, mert számomra felbecsülhetetlen értékük van. Voltak darabok, amiket sikerült jó árban eladnom, de szörnyű menedzser vagyok. – Mi az, amit mindig szem előtt tartasz alkotáskor? – Restaurátorként is dolgoztam egy időben, és akkor megtanultam, hogy művészetet csak alázattal lehet csinálni. A művészetfelfogásomban ez fordulópont volt. Ezért sem szoktam kiállításokon részt venni, habár az embereknek szólnak a képeim. – Miért épp az alázat? – Mert csak így tudok ráhangolódni a festésre. – Kik inspiráltak még? – Van egy lengyel festő, akinek nagyon tragikus élete volt, de a munkái nagy hatással vannak rám. Zdzisław Beksińskiről van szó, látomásszerű festményei vannak. Nagy szerencsém volt, hogy Lengyelországban is tanulhattam, mert a lengyelek nagyon jók a grafikában. Sokat gazdagodott a művészettörténeti tudásom, amíg ott voltam. Emellett a zene is hatással van rám, mindig zenét hallgatok, amíg festek. Ugyanakkor irodalmi munkák, versek is inspirálnak: A magyar ugaron és a Körúti hajnal volt az első két olyan vers, amelyek megelevenedtek a fejemben. – Nem minden festményeden látok aláírást… – Többnyire nem írom alá a festményeimet, mert ahogyan Szász Endre fogalmazott, azzal a művész elismeri, hogy ennél jobbat nem tud alkotni. – Van, aki ezt úgy látja, hogy ha odaírja a nevét, akkor elégedett a munkájával. – Igen, ez pozitívabb megközelítés, mint az enyém! (Nevet.) – Gyakran szoktál festeni, vagy időszakos az alkotási kedved? – Mostanában sokat festek, eljött az ideje annak, hogy alkossak. A tanítás elhalkítja a belső hangot, ami alkotásra késztet, de most végre ismét van kedvem. Van egy alkotótábor Dunaújvárosban, a SKICC, ott mindig sokat festek. Közösségben mindig más az alkotókedvem. A táborban részt szokott venni Várkonyi Gyula filmrendező is, de vannak gördeszkás graffitis emberek is, akik hétköznap egy multinál dolgoznak. Vannak művészettörténészek is, és jó, hogy van ez a nemzetközi, szabad alkotótábor, ahol bárkit szívesen fogadnak, és nem a név számít. A festészet is olyan kellene legyen, mint a zene: minél többen hallják, minél többen fogyasszák. – Mikor döntötted el, hogy foglalkozásszerűen alkotsz majd? – Erre akkor jöttem rá, amikor munka miatt a legkevesebb időm volt a festésre. Jó tapasztalat volt ez, mert kiderült, hogy a művészet a legfontosabb az életemben. Azután elmentem egy alkotótáborba, és a munkahelyemre magam helyett a felmondásomat küldtem vissza. Azóta változott a prioritási sorrend, sokkal kevesebbet festek, de mélyebben átélem a folyamatot, mint akkor. Most leköt a nevelés, ez háttérbe szorítja a festést. – Rajztanárként mi a legnagyobb kihívás számodra? – Emberekkel dolgozni. Ugyanakkor ez a legszebb is. – Milyen korosztályt tanítasz? – Kicsiket és nagyokat is. Leginkább a kicsikkel jövünk ki jól, mert ők őszinték. A nagyok szégyenlőssé válnak, amikor alkotnak. Persze vannak nagyon tehetséges diákok, akiket csak irányítani lehet, és talán ez is a feladatom tanárként. – Miket festesz meg? [caption id="attachment_131052" align="aligncenter" width="2560"] Róbert a festészet által szeretne színt és örömet vinni az emberek életébe
Fotók: László F. Csaba[/caption] – A hegyeket és azt, hogy milyen legendáknak a helyszínei ezek. Szeltersz, Szécseny, Hargita, Zsögödfürdő… Mind nagyon fontos helyszínek, meg a fények is lenyűgözők, amiket itt látni lehet. Azok a terek is visszatérnek, amelyeket gyerekkorom óta hordozok magammal. Désen születtem, és az ottani szocialista világ egy része képileg nagyon megmaradt a fejemben. A papírgyár, a buszkerék, a vonatállomás – ezekre mind nagyon jól emlékszem, és innen gyakran jutnak eszembe elemek. Ezek mind keverednek, változnak, átalakulnak festés közben, de gyakran visszatérnek. – És miért alkotsz? – Színt akarok vinni az életbe. Annyi rossz, csúf dolog van a világban, és a festészet által szeretnék színt, boldogságot és fényt mutatni az embereknek, és úgy tűnik, szükségük is van erre. Novemberben, decemberben és januárban adom el a legtöbb munkámat, mert akkor a legrövidebbek a nappalok, és azt látom, hogy az embereknek szükségük van valami szépre ebben az időszakban. A festés nekem önkifejezés, minden motívumnak szimbolikus jelentése van, folyamatosan utalok a kapcsolataimra, az engem körülvevő emberekre, a nekem fontos helyszínekre. Leginkább tájképeket festek olajjal, az itteni fény sajátosságát próbálom megragadni. Nagy Imre és Szász Endre is felfigyeltek erre, és többek között ők azok, akiknek a gondolkodásmódja befolyásolt. Kezdem érezni, hogy mi inspirálta és vezette őket, habár a festményeim nem hasonlíthatók össze az övékkel. Ugyanakkor megtisztulási folyamat is az alkotás, és szerencsésnek érzem magam, hogy ez nekem ilyen kézenfekvő.

Péter Ágnes