Összetett és időigényes szakma a zongorajavítás és -hangolás. Az elhanyagolt, sokszor egészen siralmas állapotba került hangszerek felújítása sok türelmet és hozzáértést kíván. Kedves Péter csíkszeredai zongorajavító gyermekkorától érdeklődik a szakma iránt, tudását az évtizedek alatt szakkönyvekből, a kevés romániai szakembertől és főleg saját tapasztalataiból merítette. A ma is számtalan megbízást kapó mestert zsögödi műhelyében kerestük fel. – Adja magát az első kérdés: hogyan lesz valakiből zongorát javító-hangoló mester? – Az érdeklődésem gyermekkoromtól kezdődött. Édesanyám és édesapám is zongoráztak, így volt otthon pianínónk. Igen ám, csakhogy a javításra, hangolásra nem volt a közelben szakember. Volt a családban egy örmény kántor bácsi Gyergyóból, Bálint Ákos, aki eljött hozzánk Karcfalvára, és kibontotta a hangszert, itt-ott állított rajta. Én gyermekként figyeltem mindezt. Az a figyelem, ahogy megpendítette a húrt, összehasonlította a másikkal, igazgatta a hangokat, egészen elvarázsolt. Első látásra megfogtak ezek a dolgok. Amikor a szüleim nem vették észre, egyedül is belematattam a hangszerbe, el is rontottam valamit, de sikerült helyrehoznom. Ezzel kaptam egyfajta bátorítást. – Hogyan sikerült elsajátítani a szakmát? – Házilag foglalkozgattam ezzel eleinte, megjavítottam a családtagoknak, közeli ismerősöknek a hangszereit. Először még szerszámaim sem voltak, szükség volt többféle csavarhúzóra, kulcsra, hangolókulcsokra. Tágabb kiterjedése nem is volt ennek a munkának, amíg egy sajnálatos családtörés következtében a gyerekek rendezése többnyire rám hárult, és olyasminek kellett nekifognom, amihez értek. Sokat tanulmányoztam a szakkönyvekben a zongora felépítését, az egyes alkatrészek szerepét. Arról azonban semmit nem találtam, hogy miként kell a hangszert javítani. Autodidakta módon fejlesztettem magamat, és ahogy eljártam több helyre javítani, láttam, milyen megoldásokat alkalmaznak, sokszor a hajam égnek állt. Az a helyzet, hogy több év gyakorlat után is érhetik meglepetések az embert. Ezért is gondolkozom rajta, hogy egy kötetben leírjam a tapasztalataimat. – Mi kell ahhoz, hogy valaki igazán jó szakemberré váljon ezen a területen? – Szükség van egyfajta adottságra, de elhivatottság is kell hozzá, mert nagyon sok érdekes dologgal találkozhat az, akit ez az egész érdekel. A régebbi hangszerek fejlődési folyamatát, hogy miként jutottunk el a mostani technikai rendszerekig, nagyon érdekes megismerni. Ez egy évszázadokat átívelő fejlődési folyamat, az 1700-as évek elején kezdődött. Pianínó például 1828-ig nem létezett. – Van hangszerjavító-képzés Romániában? – Az országban nincs ilyen jellegű oktatás, valamikor régen volt. Az elmúlt rendszerben a kisiparosok szövetségén keresztül szerveztek hangszerjavítóknak és ékszerkészítőknek szakiskolai képzést Temesváron. Persze mindenekelőtt tapasztalatra volt szükségem, ám ahhoz, hogy vállalkozást tudjak indítani, kellett egy papír, igazolás. Nagyon nehezen tudtam minősítést kapni, mivel akkor már nem létezett ilyen szakoktatás. Sokat érdeklődtem, hogy ki tud egyáltalán nekem valamilyen igazolást adni. Felkerestem azokat a mestereket, akik filharmóniáknál dolgoznak, hangolnak, ám többnyire nekik sem volt semmilyen papírjuk. Akkoriban a művészeti iskolában voltam félállásban hangszerjavító, ám csupán szakképzetlen munkásként tudtak alkalmazni, ami kicsit azért zavart. Közben a szakszervezetek kultúrházának gondnoka voltam, azelőtt pedig a traktorgyárban dolgoztam. A fémipari ismereteket bizony jól tudtam használni a hangszerek esetében is. A zene szeretete és a fizikai munka jól egymásra találtak. – Hogyan sikerült végzettséget szereznie? – Hosszas keresgélés után felvettem a kapcsolatot a marosvásárhelyi filharmónia hangolójával, Kovács Balázzsal, elmondtam neki, mit szeretnék. Kiderült, hogy ő tud nekem papírt adni, mivel a bukaresti zongoragyárban dolgozott, és a munkakönyvében az állt, hogy zongorahangoló és -szerelő. Végül szerveztek nekem egy kétnapos vizsgát, és megszerezhettem a megfelelő minősítést. Az életem szerencsésen alakult, és most ebben a műhelyben dolgozhatok. Meg kell jegyeznem, hogy áldozathozatal nélkül nincs munkaeredmény, és nincs megfelelő teljesítmény sem. Ha az embernek ehhez támogató társa is van, akkor ki lehet teljesedni ebben a munkában. – Mindent önállóan sajátított el? Mi hajtja előre? – Igen, minden fázist. Persze amikor vizsgáztam, kiderültek dolgok, amiket nem tudtam megfelelően, ezeket korrigáltuk. Az anyagiakon túl az egyik életben tartó és fontos része ennek a munkának, amikor egy teljesen használhatatlan állapotban lévő hangszerből felújított, újjászületett zongora lesz. A boldog és csillogó szemek, amiket a megrendelőkön látok, megfizethetetlen. – Milyen fokú hangszertudást igényel a hangoló-javító munka? – A hangszerjavítók közül nem mindenki tud jól zongorázni, viszont fontos, hogy ismerjék a hangszer működését. Van olyan eset tehát, amikor nem kifejezetten zongorista a javító, viszont ahhoz, hogy jobb munkát tudjon végezni, véleményem szerint egy pluszt, előnyt jelent, ha tud rajta játszani az ember. Ha valaki tud zongorázni, akkor tudja, mit akar kihozni a hangszerből. – Mennyire bonyolult hangszer a zongora? – Az egyszerűbb zongorák is közel háromezer alkatrészből rakódnak össze. Ha kiszámoljuk: 85 billentyű, ugyanennyi szeg, rugó, visszarántó, 68 hangfogó, azoknak a csavarjai, az azokra való posztók… Mindez összeadódik, és kijön, hogy valóban nagyon sok alkatrészből tevődik össze. Ahhoz, hogy minőségi munkát tudjon valaki végezni, felszerelésre, ismeretekre és megfelelő beépíthető nyersanyagokra van szükség. A beállítások egészen aprólékos munkát igényelnek. A billentyűk billentésének mélységétől elkezdve számtalan apróságig rengeteg időt igényel a minőségi javítás. Egy lerobbant, szinte szemétre kitaszított hangszernek így új életet tudok adni. – Kik a megrendelők? – Magánszemélyek, zeneiskolák, filharmóniák. Nagyon sok helyen dolgoztam, és amíg élek és bírom, fogok is dolgozni. – Melyik volt a legérdekesebb hangszer, amivel találkozott munkája során? – Ha érdekességet kell említenem, akkor az egy asztalzongora volt, ami ritka különlegességnek számít. Szatmáron javítottam ilyet egy fogorvosnál. Típusban ez volt a legérdekesebb. – Mennyi időt vesz igénybe például egy pianínó javítása, felújítása? – Általában a hangolószegek cseréje 10-15 nap, a mechanikai javítás is legalább húsz nap, plusz a billentyűzet. Ez másfél-két hónap munkát jelent reggeltől estig. Én a zongora mechanikai, működési, hangolási felével dolgozom a hangszernek. A külső része pedig asztalosmunka, annak felújítása bútorrestaurátori feladat. Érdemes megjegyezni, hogy a hangszert leginkább a szú, a moly, a rozsda és a hozzá nem értő emberek tehetik tönkre. Ez a négy tényező határozza meg, hogy a hangszer hogyan maradhat minél tovább használható. – Van olyan hangszer, amivel már nem érdemes foglalkozni? – Igen. Azokat alkatrésznek lehet felhasználni. Általában azokat a hangszereket nem lehet megmenteni, amiket a moly nagyon megevett, vagy pedig a fém alkatrészeket tönkretette a rozsda. Amikor a kalapácsrendszer még olyan állapotban van, hogy egy életet el tud szolgálni, akkor érdemes felújítani, ami után akár még nyolcvan-száz évig is használható lesz. – Van olyan, akinek átadja a tudását? – Sajnos nincs ilyen. Két fiam van: Örkény, a nagyobbik itthon él és számítógépekkel foglalkozik, a kisebbik pedig Magyarországon. Csanád zeneszerzési szakot végzett a Liszt Ferenc Zeneakadémián, és kortárs zeneszerző. A zongorát használja mint hangszert, zongorázik, de nem foglalkozik javítással. Amit én végzek, az technikai munka. A szakma fennmaradása nincs biztosítva. Korábban a művészeti népiskolában volt ilyen elképzelés, hogy oktassak hangszerjavítást, meg is hirdettük, de fél évig nem jelentkezett senki. Nem tudom, hogy érdekel-e valakit, de csak olyannak érdemes belevágni, aki szívvel-lélekkel, idejét nem sajnálva tudna ezzel foglalkozni.

Farkas Endre