Olivér bá különcnek számított: faragott és „rekecsike” zenét hal­l­gatott. Az emberek akkor ijedtek meg tőle igazán, amikor felújította a háza homlokzatát, s arra vetemedett, hogy a fehér falakat vörös festékbe mártott ostorral dekorálja. Mikor kérdőre vonták, ezt miért teszi, azt válaszolta: „Ez az én vérem, mely érettetek folyatott!” 

Árpi, a művészetis diák galuskákkal a torkában állt meg Olivér bá műve előtt. Illedelmesen kopogott, a válasz halk nyöszörgés, amiről sejteni sem lehetett, hogy ez most bű vagy bá. De azért benyitott. A helyiségben markáns lábszag terjengett, izzadtság és savanyú sörszag keveréke nyomta el a maréknyi oxigént. A roc­ker­művész az ablak mellett kuporgott piros pulóverében és egy azonosíthatatlan színű pantallóban. Frottírzokniját körbeölelte piszkos lepcsije. Erősen ritkuló haja, mely csapzottan sunnyogott a feje tetején, harcsabajsza maradékával együtt hirdette hordozójáról, hogy az valamikor életerős férfi volt.

Az alkohol viszont erősebb volt nála.

– Te vagy az a művészetis, ugye, aki jött kíváncsiskodni… – mondta fátyolos hangján. Egyik szavában önsajnálat, lemondás, a másikban az ugrásra kész teremtő erő feszedezett. – Láttam a Mennyországot s egy angyalt, amelyik nekem személyesen-perszonál átalintegetett. Itt van ne, kifaragtam. Ha nem pont így egy az egybe vót, akkor a fogammal az egészet lehántom! – mutatott a művére, amely a kifakult viaszosvászonnal letakart asztalon állt, egy sörösüveghez támasztva. 

Savós tekintetével figyelte Árpi reakcióját. A mű képi leírása: amőbaszerű háttér előtt egy sörhasú, kancsal puttó térdel, apró szárnyakkal. Arca annyira „kifejező”, amennyire egy baltával és bicskával faragott arc csak kifejező lehet. 

Árpi megkukulva állt a transzcendens élmények fahasábban ily módon megtestesülő látványától. Izzadtan markolta az ajándéknak szánt Black Sabbath-kazettát.

– Mi van, hejj? Nem kell egyből lenézni! Netántán már képzőművész vagy?! Festitek az olyan képeket, amiket meg sem es lehet érteni! Mi az, amikor két karika alatt egy háromszög, s alája van írva, hogy „Akt”?! Ammi?! Me biztos részegen festyitek! Lehet, ha én is részeg lennék, megérteném! Futuc dumnyezódot! 

Hirtelen mozdulattal felkapta a piszkavasat, nagy elánnal elindult Árpi felé, de lepcsije félig lerepült a bal lábáról, az megbotlasztotta, és szánalmas puffanással landolt arcával a csempekályha előtti fémtálcán.

Csend lett. Tanácstalan piszmogás, aztán a piszkavas ismét a magasba lendült.

– A keselyű még él! – üvöltötte sírva a mester, orrán fújva a hamut. – Neked az igazi népi művészet ennyi?! Akkor töpjél a szemembe! Mongyad, hogy még faragni se tucc, te, penész rokker!...

Az épület ajtajában még mindig  hadonászott.

– Jegyezd meg jól, míg a Föld… forog! – pár pillanatra elgondolkozott, majd folytatta:  – Örökkétig lesznek... rokkosok!!

Végszóra verte le a kinti égőt, melynek szilánkjai mint vasporreszelék szikrája font glóriát a frontember köré egy elbukott koncerten.