Xantus Gézát nem kell bemutatni a közönségnek, hiszen közöttünk él és alkot. A csíksomlyói festőművész munkáiról nemrég jelent meg a gazdag képanyagot bemutató Fénykereső című monográfia, amelyről elmondható, hogy egy újabb alkotói ciklus képanyagát mutatja be. A festőművésszel a kiadványról és az alkotás folyamatáról beszélgettünk. – A művészi hitvallása szerint „a felsejlő valóságnak a vizuális bemutatására keresi a képzőművészet adta lehetőségeken belül a kifejezési formát”. Milyen eszközöket használ a láthatatlan, a transzcendens bemutatására? – Az évek hosszú során több technikával dolgoztam, mert elég sok megrendelésem volt, és ez különböző technikai eljárásokat követelt, de a kedvencem az olajfestés vászonra. A lavírozott pácot papíron szintén előszeretettel használom. A lavírozott páccal készült munkákkal sejtetni lehet bizonyos dolgokat, de én ezeket vázlatoknak tartom. Olyan kis rajzok, momentumok vannak megjelenítve ezeken a képeken, amelyeket később a nagyobb munkáknál felhasználok. A többdimenziós teret az olajfestményekkel jobban meg lehet közelíteni. Több festékréteget viszek fel a vászonra, az egyik réteg megy rá a másikra. Három, négy, de olyan is van, hogy öt réteg épül egymásra, és a formák, figurák, átjárnak egymáson. Ez a technika megköveteli, hogy egyszerre több képen dolgozzam, mert az olaj lassan szárad, és amíg az egyik szárad, addig egy másikon dolgozom. – Említette a sejtetést. Ennek mi a szerepe? – A formát soha nem mellőzöm, inkább sejtetem. Lehet látni az emberi alakot, az építészeti és természeti motívumokat is, de azáltal, hogy az egyik réteg átmegy a másikon, a kép túllépi azt a háromdimenziós világot, amelyet szabad szemmel látunk. Légies hatást és távlati perspektívát is ad ez a képek dinamikájának. Persze hús-vér emberek szerepelnek a képeken, és minden, ami megjelenik, e világi. – Nemrég megjelent a Fénykereső című kiadvány, amelynek bevezetőjében Nagy Miklós Kund azt írja, hogy az alkotásainak egyik fő témája a „fénylő végtelenbe merülés gondolata”. Lehet azt mondani, hogy így kapcsolódnak össze az alkotói ciklusok? Az ezt megelőző, a Végtelen vonzásában című művészalbumban épp a végtelen állt a középpontban, ebben pedig a fény. – A végtelent nem lehet ábrázolni, de lehet arrafelé haladni. A fény nem kézzelfogható, olyan, mint egy emlék, amely távol van, de megközelíthető. A fény a transzcendens letükröződése, amely felé haladnak az alakok az én képeimen. Egy véges gondolkodású ember nyilván csak találgatni tud, mert nem tudjuk felfogni a végtelent. Ugyanakkor a fény nem elfedést, hanem végső célt jelent, ugyanis alkotásaimmal valamilyen irányt szeretnék mutatni, hiszen a transzcendens megismerése felé tart az ember, ahová a földi létben nem is lehet eljutni. Éppen ezért fogalmaztam meg konkrétan a tematikát is, ezért vannak olyan címek, mint az Út, Örvény, Lebegés. Az irány pedig minden képen ugyanaz, függetlenül attól, hogy lineárisan vagy örvényszerűen, de előrehaladást sejtetek. Minden képen előremutató, célirányos mozgást ábrázoltam, és valahol megjelenik a fény, amely felé haladnak az alakok. Egyébként azt szoktam mondani, hogy egy képet festek, ami különböző részletekből áll össze. Erre az eszmerendszerre építek fel mindent. A végtelent nem lehet ábrázolni, de a fényt valamiképpen meg lehet jeleníteni. – Akkor elmondható az, hogy a haladás tulajdonképpen keresés. – Igen, mindenki különböző utakon halad, keresgél, de a cél ugyanaz. – A hétköznapokban mi az, ami inspirációként szolgál az alkotáshoz? – Az ember mindenképpen. Középpontba állítottam, mert mi értelme lenne mellőzni épp az embert? Előszeretettel járok a nagybányai művésztelepre, ahol a természet kerül előtérbe a képeimen. Az alkotás folyamatában fontos az a környezet is, ahol az alkotás történik, hiszen a miliő formálja az ember látásmódját. Az, hogy Rómában tanultam, ahol háromezer év kultúrája egymásra van épülve, akarva-akaratlanul formálta a látásmódomat. – Hogyan készül el egy kép? – Folyamatosan jönnek az ötletek, és amikor ez belsőleg megérik, akkor meg kell keresni azokat a formákat, amelyekkel össze lehet állítani a kompozíciót, és végül következik az alkotás munkás része, amikor meg kell festeni mindezt. Nem tudom, melyik a hosszabb szakasz ebben a folyamatban. – A fénykeresés mióta foglalkoztatja? Akár azt is kérdezhetném, hogy mióta van a végtelen vonzásában. – Húsz-harminc évvel ezelőtt már előkerült ez a megfogalmazási mód, és azóta csak csiszolódik. Új elemek kerülnek bele, folyamatosan érlelődik, és kivitelezéskor is folyamatosan alakítom, hogy minél jobban ki tudjam fejezni azt, amit szeretnék. – Az egyházművészetekben is tevékeny, több freskót, oltárképet, szobrot készített, amelyek a nemrég megjelent kiadványban is megtekinthetők. Alkotói szempontból mennyire különül el a szabad festés, alkotás a megrendelésre elvégzett munkától? – Kétségtelen, hogy az egyházművészeti munkáim konkrétabbak, és ha megrendelésre kell dolgozni, akkor általában a téma is adott. Van, amikor több, máskor pedig kevesebb szabadságom van megfogalmazni egy-egy témát, de a megrendelés ilyen. Nem érzek semmiféle disszonanciát a kettő között, mert az egyházművészeti alkotás is a transzcendens valóság felé vezető út bemutatására vállalkozik, akárcsak én a magánmunkáimban. Azt is mondhatjuk, hogy össze lehet hangolni a kettőt, és az én munkámban össze is hangolódott a két műfaj. – Az utolsó kérdésem következik: van-e olyan kép ebben a ciklusban, amely különösen közel áll a szívéhez? – Mindenkinek van olyan alkotása, amely kedvesebb, mint a többi. Általában az utolsók szoktak kedvesek lenni, ki tudnám emelni a Bárkát vagy a Gúlát. Ha megadatik, hogy még dolgozzam, akkor bizonyára lesznek mások is.

Péter Ágnes