A dolgok nyitja

Horváth Szekeres István

Én ötvenéves fejjel már nem megvilágosodni szeretnék, hanem csak megérteni apró titkokat, sóhajtottam el magam lakásfelújítás közben, majd teljes testsúllyal beleültem egy félrefúrt csavarba, amit heggyel fölfelé szakértett oda valaki, úgy, hogy éppen hat milliméterre álljon ki az ülőkéből, ezért aztán életem felén túl én már csak az ilyen félrefúrt, majd otthagyott csavarok és hasonló rejtélyek nyitját keresem, hiszen a lét értelméről is csak kezdő filozófusok töprengenek, mert az ilyen kérdéseken nulla a haszonkulcs, csak egy fölöslegesen feltett kérdés marad az egész, hiszen a lehetséges összes magyarázat csak újabb és újabb kérdések, kombinációk előtt nyitná meg a lehetőségek sötét kapuit, így aztán minden kognitív készségemet lekötik a vécé falába, tiplivel rögzített vagy kalapáccsal belekoppintott céltalan facsavarok, apró szegek, a vakolatból a glettvasra orvul leső csővégek, kajánul vigyorgó, befalazott konzervdoboz tetők, szóval öregszem, na, engem már lassan csak az ilyesmi bír tartósan lekötni, az eredeti szándékok felfejtése, melyek e buhermegoldások ötletét elültették az előttem lakók agyában, és hát ez lett a vége, gondolom, miközben Betadine-nal próbálom ellátni fájdalomtól lüktető alfelemet, empátiával borogatni háborgó lelkemet, mint amikor a történelem semmirekellői által elbitorolt igazságérzet romjaiból kibontakozó történelmi katasztrófákról olvas az ember, és megpróbál értelmes magyarázatot találni, mert ezt még magyarázattól függetlenül megoldom Betadine-nal, a guillotinszelte fejekre már a tetraciklin is kevés, vagy az Augmentin, nem beszélve a falicsempében éktelenkedő lyukakról, melyekre nincs mentség, mert ki fúr csempe közepébe lyukat, hogy végül egy maszkolószalaggal betekert facsavarral próbálja eltüntetni tettének nyomait, vajon mely torz lélek ver ki téglát a falból, hogy aztán Scânteiával és Előrével tömje be, majd papundeklit ráapplikálva olajfestékkel mázolja le, vajon ki és miért, tépelődöm, miközben égre emelném a tekintetemet, ám jobb híján csak a csillár körüli slendrián glettelést bámulom, amely a délutáni súrlófényben relieffé lényegül, artefaktummá, melyet nem értelmezni, hanem befogadni kell, így aztán inkább a fugában, a fajansz közepében és az ajtókeretben éktelenkedő lyukak, elgörbült nyolcvanas szegek léte fölött töprengek, eredetükön, mert keletkezésük körülményeit próbálom felfedni, de nem találom a magyarázatot, hiszen mely gondolkodó elme képes ennyi tátongó rést ütni a rohadt budiba, mert a konyhában is van még vagy két tucat, de nem és nem, nincs megfejtés, mert holokausztot, Gulagot, Boney M.-et meg ananászos pizzát is létre tudott hozni a civilizáció, hisz meg-megbicsaklik a lelkiismeret és a gusztus, ilyen az ember, így aztán laikus részecskefizikai ismereteimmel arra jutok, hogy ezen likak, rések, üregek valamiféle temus verziói lesznek a világűr nagy, örvénylő fekete lyukainak, ahol megváltoznak a fizika törvényei, szingularitásba töpped az anyaggal együtt még a valóság is, és már közelítek egy elmélethez vagy inkább sejtéshez, ami ha metafizikai megnyugvást nem is, de legalább kapaszkodót nyújt a kád szélére imént letett csípőfogó meg a szemüvegem hollétét illetően…





Hirdetés

Kövessen a Facebookon!