Virágvasárnapot Urunk feltámadásának ünnepe előtti vasárnap üljük, ezen a napon Jézus szenvedéstörténetét – passióját – éneklik, adják elő vagy olvassák fel. Azon férfi passióját, akit a hatalmasok könyörtelenül üldöznek, vádolnak, kínoznak, kivégeznek, egyszerűen azért, mert sérti az érdekeiket és féltve hatalmukat irigykedve tekintenek rá, mert „úgy tanított, mint akinek hatalma van!” (Mk 1,22) Ez történt 2000 évvel ezelőtt Jeruzsálemben, sőt előtte is volt ilyen, utána is, és ma is hasonló történik. Annak ellenére, hogy ezek újra és újra megismétlődnek, mégis mikor ilyen vagy ehhez hasonló dolgokról hallunk, felháborodunk és megdöbbenünk. Ma, amikor az egyházban számos okból, úgy tűnik – számunkra különösképpen Nyugaton – nem akar a ragyogó tavasz megérkezni, hanem marad a ködös és kemény tél. Az okokat főleg a szekularizációban, a hit elvesztésében, társadalmunk individualizmusában és közömbösségében látjuk, vagy éppen annak következetlenségében, felszínességében és ellentmondásosságában. A média e tekintetben nem kíméli az egyházat, felsorolva hibáit, hiányosságait, számos korlátaival együtt.
Mi, hívők arra vagyunk hivatottak, hogy hordozzuk ezen keresztet is! Nagypénteken, Jézus egyáltalán nem ellenkezik az ellene felhozott vádak miatt, nem válaszol a kiabálásokra, sértegetésekre és köpködésekre, legalábbis nem úgy, ahogy azt emberi szempontból elvárnánk. A válasza: felveszi a keresztjét és egyenesen a céljához megy. Az Ő magatartása példa számunkra is: elfogadni az ítéletet, felvenni a keresztet, bátorsággal elesni és méltósággal felállva továbbmenni, vigasztalni. Erre van példaképünk, Mesterünk, hiszen amikor Ő is vigasztalásra szorult, meztelenül felfeszítették, bele mert halni az Atya szeretetébe, bizalommal belevetette magát ennek a szeretetnek örvénylő mélységébe. Látszólag, emberileg nézve kudarcot vallott, de azzal, hogy nem száll le a keresztről, nem áll bosszút, hanem mindig az Atya irgalmas szeretetének a tanúja marad, így aratott igazi győzelmet.
Nagy kísértés számunkra, hogy védekezzünk, vagy vádoljunk másokat, vagy sajnáljuk a régi szép időket!? Jézus viszont csendben, a keresztjét hordozva jön ki Jeruzsálemből, és ezzel arra hív minket is, hogy hagyjuk el a mindig védekező magatartást, inkább érezzük át és kapaszkodjunk a hűségbe, a reménységbe, az evangéliumba.
Igaz, hogy az egyházban, de ugyanakkor a saját életünkben is vannak száraz ágak és mérgező, rossz gyümölcsök, amelyeket el kell távolítani, de sok zöld, élettel teli ág, illatos virág és gyümölcs is van. Jézus üzenetének ereje továbbra is vonz, provokál, vigasztal, fényt és értelmet ad megannyi életnek, ami által csak benne találnak békét és megnyugvást. Az alázatos és egyszerű emberek számtalan apró és rejtett szeretet- és áldozatvállaló gesztusa az, ami az Úr Jézust mindig elevenné és jelenvalóvá teszi közöttünk. Így fog növekedni bennünk a nagylelkűség, nyitottság, az együttérző irgalmasság mindenki felé, az őszinteség, szavak és tettek harmóniája, a bátorítani, reményt és életet adni tudás, a megbocsátásra való készség. Növekszik bennünk a világosság, és tetteink is ebből a világosságból fakadnak. Nem félünk többé a világosságra menni az evangélium szavai szerint!

Urbán Erik ferences tartományfőnök