Nagy Zsuzsa a gyergyóújfalvi Lázár István Művelődési Ház vezetőjeként felel a község kulturális életéért, valamint népdal- és néptáncoktatóként is tevékenykedik.

– Hogyan kerültél vezető pozícióba a Lázár István Művelődési Házban?

– Mielőtt ide kerültem volna, több mindent kipróbáltam. Ami lényeges – és összefügg ezzel a mostani munkámmal –, korábban dolgoztam a Gyergyószentmiklósi Művelődési Háznál három évet, ami jó tapasztalat volt. Ezenkívül néptáncot és népi éneket tanítottam. A járványhelyzet megszüntette a munkalehetőségeimet, otthon voltam én is. Később megtudtam, hogy állást hirdetnek Újfaluban, a polgármesteri hivatalnál erre a pozícióra. Úgy gondoltam, valószínűleg nemhiába kaptam ezt a lehetőséget, vagy jött szembe velem ez a lehetőség, az életemben eddig a munkák találtak inkább rám, nem én rájuk. Kicsit elgondolkodtatott, hogy tudtam már, mivel jár egy ilyen munkakör, és még egyszer szeretnék-e úgy élni. De sikerült, és hiszek benne, hogy az életben semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van. Viszont nem volt könnyű az elején, hiszen nem volt, akitől átvegyem a posztot, magamtól kellett kialakítsam a munkámat, a kapcsolataimat.

– Milyen szerepe van a kultúrának az életedben?

– Nagyon szerencsés vagyok, mert olyan családban nőttem fel, ahol sohasem  volt kérdés az, hogy elmenjünk-e színházba, koncertre, néptánctáborba, kimozduljunk otthonról bármilyen kulturális rendezvényre. A szüleimmel együtt mindig eljártunk ilyenekre, ebbe nőttem bele tulajdonképpen: ez hozzátartozik az élethez. Úgyhogy ilyen szempontból is igazából a saját életemet élem ebben a munkakörben. Nyilván nemhiába alakult ki az is, hogy táncot és éneket kezdtem tanítani, hiszen az is része volt az életemnek gyermekkoromtól, és így tudom tovább gyakorolni ezt, így tud megmaradni benne. Ez az életem. 

– Szerinted mi az erősséged női vezetőként?

– Mi, nők, talán jobban meghallgatjuk az embereket, vagy többet beszélgetünk velük, akár mélyebb dolgokról is a környezetünkben levőkkel. Biztos vagyok benne, hogy nagy biztonságot ad azoknak is, akikkel együtt dolgozom vagy dolgozunk nőként ilyen pozícióban, hiszen kell érezzék az emberek, hogy értékesek és fontosak. Jobban megértjük őket, talán jobban belegondolunk helyzetekbe vagy problémákba.

– Amióta igazgatod a község kulturális életét, eléggé mozgalmassá vált. Milyen pluszértékeket próbálsz belevinni?

– Vannak azok a rendezvények, ahova csak eljönniük kell az embereknek, mint az előadások, koncertek és hasonlók, ugyanakkor úgy gondolom, a közösségépítés a legfontosabb. A mai rohanó világban egyre kevesebbet gyűlnek össze az emberek, keveset szórakoznak együtt, vagy ritka az is, hogy órákon keresztül együtt legyenek, ne siessenek, és ezt meg tudják élni. Valahol szerintem ez kell legyen a cél: a közösségépítés. Én is ezt próbálom. Valamint a generációkat is próbálom összekötni, hogy együtt legyenek ezeken a rendezvényeken. Nem könnyű, de úgy látom, szépen alakul, tehát van ebben remény.

– Hogyan éled meg a vezető szerepet? Hogyan egyezteted össze a családdal, a magánélettel?

– Egyedülállóként könnyebb. Viszont tény és való, hogy azért a szabadidőm eléggé korlátolt, jóval kevesebb. A rendezvények délután, hétvégén vannak, ez elég sok időt felvesz vagy elvesz. De mindig bennem van az, hogy szeretném jól csinálni, célom, hogy minél több ember jól érezze magát. Ez hajt, ösztönöz és motivál. Nyilván, van, amikor ez is nehéz, mert lehetetlen minden igényt tökéletesen kielégíteni. Törekedni lehet rá, de teljesen megvalósítani nem lehet, és nehéz ezt is sokszor elfogadni. De a jó pillanatok, a visszajelzések, amik azt bizonyítják, hogy csináljam ezt tovább, mindig feltöltenek, azt üzenik, hogy ne adjam fel, és ne szomorodjak el esetleg, ha valami nem úgy sikerül. Ez kárpótol. A családdal sem könnyű összeegyeztetni, hisz a munkám éppen azt az időt veszi el, amit velük lehet tölteni. De a család is támogat, és megértő ilyen szempontból, ez is nagyon sokat számít.

– Tevékenykedsz néptánc- és népiének-oktatóként is. Mit jelentenek ezek a tevékenységek számodra?

– Jelenleg csak Kilyén­fal­ván tanítok néptáncot, magánórában pedig népi éneket. Tervezem, hogy kicsit többet foglalkozzam ezzel úgy, mint régen, de még nem találtam meg a legjobb módját annak, hogy miként tudnám jól összeegyeztetni a munkámmal. Valahol ez olyan az életemben, ami mindig jelen volt: az ének is, és a tánc is. Egy ideig én tanultam másoktól, most pedig én próbálom átadni. Ugyanúgy táncolok, ugyanúgy énekelek, csak most nem engem tanítanak, hanem én tanítok. Azt gondolom, hogy az, aki megéli a hagyományain­kat és kultúránkat, felelőssége a továbbörökítése is.

– Szerinted mitől lesz jó egy vezető?

– Türelem. Rengeteg emberrel dolgozom együtt, és azt hiszem, nagyon türelmesnek, elfogadónak és meg­ér­tőnek kell lenni mind a gyer­mekekkel, mind a felnőttekkel ahhoz, hogy békességben és nyugalommal lehessen dolgozni. Azonkívül pedig egy másik nagyon fontos dolog, és lehet, hogy talán ez a legfontosabb: egyedül nem lehet mindent megtenni. Mindig nagyon fontos az a közösség, amiben vagyunk, mindent együtt kell csinálni. Én ezt ugyanígy a gyerekekkel is, a fiatal generációval is gyakorlom. Egy csapatban mindenkinek van felelőssége, mindenki ugyanolyan részese, mindenkinek van feladata. A kollégáimmal is ugyanígy van, akik nagyon sokat segítenek a munkahelyemen, én csak velük tudok haladni. Szerencsés vagyok, mert a munkám során nagyon sok segítséget kapok a körülöttem levő emberektől, amiért nagyon hálás vagyok az életnek. Mert szükségünk van másokra. Az ember el kell fogadja, hogy egyedül nem tud hegyeket megrengetni. Ha ezt megteszi, és türelemmel végzi a munkáját, akkor nagyon szépen lehet együtt dolgozni, és szépen lehet haladni előre.