Szász Zsolt – Tücske ‒ csíkszeredai szabadúszó grafikus, illusztrátor. A Nagy István Művészeti Líceumban végezte a középiskolát, Temesváron tanult tovább, majd Nagyváradon és Kolozsváron élt, nemrég pedig hazatért. A papír és a tinta a mindene, fekete-fehér világát néha egy-egy szín élénkíti, fiatalos, stílusa lendületes és rajong a japán rajzfilmekért. – Mióta rajzolsz? – Mindig is rajzoltam, ez kisgyerekkorom óta része az életemnek. Szerencsére a szüleim úgy döntöttek, hogy művészeti iskolába íratnak, ahonnan művészeti egyetemre mentem tovább Temesvárra. Most illusztrációkat készítek könyvekhez, néha még gyerekeknek szólókat is, habár ahhoz külön beállítottság kell. Szoktam rajzolni animációkhoz háttereket vagy karaktereket. Készítettem képregényhez is rajzokat – igazából grafikus regény volt –, és rájöttem, hogy rendezőnek is kell lenni ilyenkor, mert a történet tempóját a rajzok adják meg. Ha tetszenek a karaktereid, akkor el lehet merülni a munkában. – Ahogyan láttam, többnyire papíron dolgozol… – Azért szeretek inkább papíron rajzolni, mert fontos nekem az, hogy milyen a papír textúrája, ezzel is lehet játszani. Vannak digitális ecsetek, amelyek imitálják a valóságot, de ott véletlenek nem történnek. Az egész folyamat nagyon szintetikus. Van kedvenc papírom, mert elég nehéz jót találni, és sokat számít a minősége. Szeretek golyóstollal dolgozni, tintával és tussal. Ceruzával és szénnel is próbálkoztam, de sosem úgy, ahogy kellett volna, hanem úgy, ahogyan én akartam, ezért nem működött jól, és nem lett nagy szerelem belőle. – Mi a szerepe az élénk színnek, ha a fekete-fehér rajzhoz társul? – A színekhez nem igazán értek, én fekete-fehérben működök. Használok színeket, de extra grafikai elemként, azért, mert bont a rajz ritmusán. Nekem a fény és a sötétség közötti tartomány igazán izgalmas. – Mit gondolsz, mi az, ami befolyásolta a stílusod? – Kisgyerekként még olyan voltam, mint egy szivacs. Lemásoltam minden rajzfilmből valamit, amit láttam, és biztos vagyok benne, hogy ez már hosszú távon befolyásolt engem. Sokakon látszik, hogy milyen hatás érte őket gyerekként, a rajzokból kivehető, hogy ki mikor volt gyerek, és milyen rajzfilmeket nézett. Én most is nagyon szeretem a rajzfilmeket. Persze most nem azokat nézem, amelyeket régen, de most is sok kedvencem van. A Ghibli Stúdió animációi nagy kedvenceim, középiskolában ismertem meg ezt a japán vonalat. Több stúdió is van Japánban, amelyeknek a munkája nagyon tetszik, meg több művészt is követek. Hajlamos vagyok túlgondolni a rajzaim, éppen ezért nagyon tetszik az, ha valakinek a munkáján látszik az alkotási szabadság. Mások munkáit nézve próbálom elszívni ezt a szabadságot, a forma- és színhasználat könnyedségét, viszont ha sok művészt követek, akkor néha előfordul, hogy nincs kedvem rajzolni. Igyekszem a saját ötleteimet is papírra dobni, de nyilván befolyásol az, amit látok és ami tetszik. – Ha kész vagy egy rajzzal, mennyire ragaszkodsz a végeredményhez? – Könnyen elengedem őket. Amikor nem dolgozok animáción, akkor van időm mást is rajzolni, és általában kerül gazdája, habár nem vagyok jó ügynök. Jobban szeretem azt, amikor a magam útját járom, mint projekten dolgozni. Muszáj mindig készíteni valami jót, hogy fogyasszák az emberek. Amikor visszanézem a régi rajzaim, látom rajta a hibákat, de tudom azt is, hogy jól van az úgy. Nekem a rajzolás folyamata személyes, nem a végeredmény. Ha kész a rajz, utána már szívesen megválok tőle. – Van olyan munkád, amit az itthoniak is láthattak? – Készítettem például az Amigo üzletnek egyszerű, hagyományos tusrajzokat, de a Kájoni Jánosról szóló rajzfilmben is benne van a munkám, többen is dolgoztunk rajta. Ez másfajta vizuális világ, mint amilyent én szoktam megrajzolni, de meg kell tanulni igazodni mások igényeihez. Ez volt az egyik kedvenc projektem, mert nagyon gördülékeny volt a munka a többiekkel. – Reklámgrafikával, designnal foglalkoztál már? – Nem igazán. Terveztem egy-két logót, de vért izzadtam, amíg elkészültek. A design teljesen más gondolkozásmódot igényel, más beállítottságot követel, mint az illusztráció. Teljesen külön világ, nem véletlenül tanítják külön. Egy logó nem illusztráció, a kettő teljesen más céllal készül, ezért nem is lehet összehasonlítani ezeknek a készítését. Ez a különbség hasonlít a regényírás és a törvényírás közötti eltérésre. A törvénynek úgy, mint a logónak, nagyon egyértelműnek és nagyon letisztultnak kell lennie, az üzenetnek pedig univerzálisnak és félreérthetetlennek. Az illusztrációrajzolás esetében több szabadsága van a rajzolónak. – Hogyan jellemeznéd a rajzaid? – Amit én készítek, az szórakoztatás, nem művészet. Én nem vagyok művész, és ezt nem azért mondom, hogy szerénykedjek. Az én rajzaim játékosak, a művészetben pedig van valami komolyság, ami egyáltalán nem jellemezi az én munkáimat. Ezt nehéz pontosan megfogalmazni, egyszerűen így érzem. Lehet azt mondani, hogy szigorúan értelmezem a művészet fogalmat, de nem feltétlenül értek egyet azzal, hogy mindenféle alkotás művészet. – Hogyan kezdődik nálad az alkotási folyamat? – Nehezen fogok neki a munkának, sokat agyalok rajta, mert mindig arra gondolok, hogy ebből bármi lehet. Szeretem komolyan venni a fantázia jelentését, de valójában előbb-utóbb előveszek valamilyen intuíciót. – Most min dolgozol, és mit tervezel a jövőre nézve? – Most épp újítok egy lakást. 2020 elejét nem éreztem meg, mert szabadúszóként mindig is otthonról dolgoztam, így nem hozott nagy változást az életemben az, hogy nem lehetett kimenni. Aztán az év második felében hazajöttem, azóta viszont kevesebbet dolgoztam, mint máskor, úgyhogy ha kész lesz a lakás, akkor fejest ugrok a munkába. Szerencsére mindig van rajzolnivaló. Szeretnék kipróbálni egy stabil munkát – például stúdióban dolgozni –, mert a szabadúszás nagyon labilis. Sok mindennel kell foglalkozni, és ahhoz, hogy fenntartható legyen, jó menedzsernek kell lenni. Az embernek néha ki kell lépnie a komfortzónájából.

Péter Ágnes