borús égbolt
VÍRUSKOR
Nem gondoltuk, hogy ezt is megérjük. Volt részünk már bőven mindenféle változásokban. Egyes társadalmi és szellemi síkon értelmezhető pandémiáktól – úgymond – még ma sem szabadultunk, annak ellenére, hogy eltelt harminc esztendő is a kelet-közép-európai rendszerváltozások kezdete óta. Igaz ugyan, hogy társadalmi vagy történelmi szinten három évtized még nem olyan hosszú idő. Egy ember életében azonban számottevő. Ennyi év alatt ifjúból éretté válik az ember. Mondhatni majdnem egy emberöltő, hiszen ekkora intervallum során felnövekszik egy újabb nemzedék, amely már el is indul a maga útján, és kezdenek mutatkozni az utánuk következők is. Az unokák. Akár nagyszülőkorúvá érett mára a rendszerváltoztatók csoportja. És évek óta, amióta grasszált a madárinfluenza, a sertéspestis, a szarvasmarhák szivacsos agyvelőgyulladása, szó volt arról, hogy sorra kerül a legfőbb emlős is, azaz az ember. A járványos betegségek terén.
A járvány jött. És látott. Láttuk. Az ember azonban nem cserélhető ki belátható idő alatt, mint az állat- vagy a növényállomány, amely magát az emberi társadalmat és annak javát szolgálja a mezőgazdaság és a feldolgozóipar jóvoltából. Mi vagyunk a teremtés koronái ezzel az újfajta koronavírussal. Emellett. Ezzel együtt. Ettől elvonatkoztatva. Mindenképp. És általában megvan a folytonosságunk, még akkor is, ha egyik-másik évjáratunkat megtizedelik olykor a háborúk és a nyavalyák. Akár az ilyen pandémiajellegűek is. Hogy hova, merre és hogyan lépünk, az még a jövő zenéje. Akik megmaradunk – ha optimistán gondolkodunk – vagy azok, akik megmaradnak – hiszen a borúlátásban is van, lennie kell perspektívának, ha nem az egyén, akkor a faj számára –, biztos, hogy újfajta hozzáállást honosítunk majd meg a munka- és a fogyasztási kultúrában.
Az a jelenség, hogy most, a frissen eltelt húsvéti időkben is honfitársaink tízezrei tértek vissza a nyugat-európai spárga- és salátamezőkre, nem egyéb, mint egy frissen lezáruló korszak utórezgése. Az üzleti kultúrának kialakult egyfajta rendje, amelyben a kelet-európai munkaerő nélkülözhetetlenné vált odakint, itt pedig ez a vándormunkásréteg is megszokta azt a pénzt, azt az életformát, amelyet „szedett” magának a kapitalizmus önkéntes munkatáboraiban. Igen, valóban olyannak tűnnek a felvételeken – és a résztvevők is többször elmondták –, mint voltak a múzeumként megőrzött és dokumentált gyűjtőtáborok, mint lehettek a totalitárius társadalmak börtönei, a gulág-barakkok azokkal a két-három emeletes ágysorokkal és a gyenge higiéniával. Hiányzott ugyan innen az őrség, az ideológia, de mindvégig jelen volt a pénz, mint fő-fő motiváló erő.
Ettől kezdődően, ha megússzuk – mert valakik csak megússzák a járványt –, azt remélhetjük, hogy megnövekszik a hazai termék, az itthoni termés és az itthon elvégzett munka becsülete. Ezt a jelenséget már nem a pénz, hanem az idehaza várható csekély haszon, az egészséges körforgás fogja jellemezni. Adok-veszek. Én viszem az enyémet. Te hozod a magadét. Ő meg a sajátját. A harmadik-negyedik-ötödik pedig besegít saját erővel, saját géppel, saját ésszel. Amije van. Amije lesz. Nem mondom azt, hogy egyik napról a másikra fellendülnek a falvaink, főleg a csekély népességű és eléggé lerongyolódott, elöregedett székelyföldi falvaink, de ahogy gyengül a nagyvilág hangja és hatása, ahogy elhalkulnak a harsány reklámok, egyre édesebb lesz a hazai gyümölcs.
Biztos, ami biztos, mi családi szinten már jobban odafigyeltünk. Több pityókát ültettünk, mint tavaly. Hagymát is két ágyással, hogy mindenkinek jusson a családban. Süldők is vannak a pajtában. Azt mondják, hogy a nyúlféle képes a leghatékonyabban hasznosítani a zöldtakarmányt, amiből már van bőven, de abrak is jut. Két kotló ül a fészkén. Napok kérdése, hogy az egyszerű, ám őshonos „parasztcsirkék” előbújjanak. Pillanatnyilag azon mesterkedünk, hogy rávegyünk egy ludat – már tizenöt tojása van – a költésre. Egy idősebb rokonom azt mondta, hogy „rendezi” magát. Meg fogom látni, hogy fészket formál, tépi maga alá a tollát, s megül. Csak a tojásokat később kell berakni alája, mert a készülődés közben össze is törheti. És csak annyit kell odatenni, amennyi könnyen befér. Lehet, hogy a tizenöt máris több a szükségesnél. Hallottunk egy meredekebb tanácsot is: etessük meg a libát pálinkás kenyérrel, s amíg „kókadozik”, rászokik a kotlásra. Mindennap tanulunk valamit. Hiszen elfelejtettük az önfenntartást. Ha ez összejön, akkor nyert ügyünk van. Nekünk. Vagy az utánunk következőknek.
Simó Márton
.jpg)
