Kötélmászás, falon átmászás, szögesdrót alatt kúszás, homokzsák-, farönk-, kavicsosvödör-cipelés, avagy terepfutás – mindezt végezhetjük szó szerint, ha a Spartan Race nevű sportágban próbáljuk ki magunkat. De lehetnek egy kis- és középvállalkozó taposómalmának napi mozzanatai is átvitt értelemben. Ami nagy eséllyel közös bennük, ha jól állunk hozzá: kihívások keresése, jobbá válás és célok kitűzése, futás előre nem látható akadályokon át, és magunk megmérettetése. Ezt a színes analógiát tekintjük át a székelyudvarhelyi Farkas Levente marketing-szakemberrel, aki a napokban Las Vegasban egy sivatagi futamot teljesített menyasszonyával, László Zsófia arculattervezővel. – A napokban tértek vissza Amerikából: egy Los Angeles-i marketing-konferenciát egészítettek ki szabadidős szórakozásként egy látványos, akadályfutó vállalással. Napok óta keringenek az interneten a Spartan Race hivatalos fotói között azok, melyeken a székely zászló színeiben láthatjuk önöket. Milyen érzés volt ezt a helyszínen megélni, és milyen érzés hazatérve? – Nem vagyunk mellveregetős székelyek, de hihetetlenül büszkék vagyunk rá, és szeretjük a szülöföldünket. Természetesen „n” más mezt is választhattunk volna a versenyen induláshoz, de valahol ennek a környéknek a létezését, igazi milyenségét is el szeretnénk juttatni a világ egyik-másik pontjára. Nem hisszük, hogy a székelyek óbégatósak és sziklaként elporlásra vannak ítélve, az itthoni környezetünk ezt pontosan tudja is rólunk… Így a visszajelzések természetesen pozitívak, és igen, többen is megköszönik, hogy ilyen színeket veszünk – valójában igazi felhatalmazás nélkül – magunkra. – Említette az előzetes beszélgetésünkben, hogy az Udvarhelyi Feel Good Sportegyesület „szippantotta be” a Spartan Race világába. Mit jelent ez az életvitele módosulását tekintve? – Több mozgást jelent – és nem­csak autóval. Az időm függvényében igyekszem edzésekre járni, többet szaladni, és kicsivel kevesebb kenyeret, kicsivel több zöldséget enni. – Előtte-utána állapotra is kíváncsiak vagyunk: mi mindenre jó a Spartan Race a fizikai-mentális állóképesség javítása mellett? – Tizenkilenc év után tettem le a cigarettázásról, és ezt követően 2 hónappal volt az első spartan versenyem. Az edzések, a cél, hogy komolyabb sérülés nélkül befejezem a versenyt, sokat segített. Testileg az ember érezhetően jobb kondícióban van, még akkor is, ha kilogrammokban ez nem látszik. Eddig sem volt unalmas az életem, de érdekes módon, valahogy a versenyekre való felkészülés, magukra a versenyekre szánt idő, csak kikerül valahonnan. Mivel igazán jó móka, egy extraszín az életemben, életünkben. – Milyen volt a verseny hangulata és a mezőny? – A helyszín alapvetően a filmekből ismerős, kígyós-skorpiós hangulatú sivatag, a pálya pedig egy kb. 150 méter szintkülönbségű motocross-pálya volt. A legjobbak nagyjából egy óra alatt csinálhatták meg ezt a pályát. A versenyünk Open kategóriában zajlott, tehát egyes akadályoknál a versenyzők a kizárás veszélye nélkül segíthettek egymásnak. Voltak megható pillanatok is: egy katonacsapat együtt indult, néhányan hiányzó végta­gokkal, és tolókocsis társukat is vitték magukkal. Amint azt már máshol is meséltem: számunkra fenomenális érzés volt szaladni egy térdig érő, kristálytiszta patakban, körülöttünk a Nevada-sivatag mérhetetlen tere, szemben meg a havas hegycsúcsok! – A verseny mellett körülnéztek a környéken is, és az élmények mesélése közben több olyan részlet is megragadt bennem, amitől a marketingszakem­ber véleménye érdekelne, egy Vegas/Amerika – Székelyudvarhely/Románia párhuzamban. Azt mondta például, hogy „így is jobb itthon”. Kifejtené ezt bővebben? – Azt hiszem, nem lenne korrekt, ha párhuzamot próbálnék vonni, de pár dolgot egyértelműen érdemes kiemelni. Kevés esély van rá, hogy pár éven belül 5 sávos autópályáink legyenek, Grand Canyonunk legyen, vagy olyan városunk, ahová több tízmillió turista hozná a készpénzt. Tény: vannak olyan adottságaik, amelyekkel nem igazán van ahogy versenyezzünk. Viszont az is tény, hogy nekünk vannak olyan adottságaink, amelyekkel nincs ahogyan ők versenyezzenek. Nincs rendes kávéjuk, kaja tekintetében hozzánk képest sehol sincsenek, pár száz km-en belüli természeti, kulturális változatosságban szintén a mi javunkra dől el a mérleg. Amiben viszont egyértelműen jobbak, és ezt igenis le KELL koppintani, az a szervezés, a különféle dolgok összehangolása, a vizuális kommunikáció és a különféle kultúrájú emberek együtt dolgozása. Ha például a Grand Canyon helikopteres túránkat veszem, akkor egy németnek kinéző férfi volt a hotel–repülőtér távon a limuzinsofőrünk, a repülőtéren egy latin-amerikai hölgy volt a recepciós, egy amerikai a pilóta, és egy bolgár limuzinsofőr visszafelé. Hihetetlen profizmussal végezte a dolgát mindenki. Olyan igazi kiszolgálást kaptunk, ami itthon nehezen elképzelhető. És ez nem pénzkérdés. Ez simán csak emberi hozzáállás kérdése. – Rendszeresen jár ki az éves konferenciákra Amerikába, amely egy „másik világ” ebből a szempontból is, Las Vegas pedig mintaként is: harsányság, reklámszennyezés. Ön a Marketingiskolában 17 éve kis- és középvállalkozókkal foglalkozik. Mi a tanácsa az itthoni vállalkozók felé, mit honosítana meg az ottani rutinból idehaza? – Hát nem azt a harsányságot, és nem is az agresszív reklámzajt vagy éppen vizuális szennyezést honosítanám meg, mint amit ott találunk – de megjegyzem, ebben a hazai hatóságok is jó kontrollt tudnak gyakorolni. Igazából három terület van, ahol rövid idő alatt tudnánk kezdeni valamit: az egyik az, hogy legyünk szívesek és mindentől függetlenül, akarjunk, merjünk a létezőnél sokkal nagyobban gondolkodni. Odakint amikor valaki vállalkozósdiban gondolkodik, akkor a világ legtermészetesebb dolga, hogy több tíz-, több százmillió dollárokat akar elérni, több tíz-, több százmillió embernek akar valami értéket nyújtani. Tudom, hogy az európai realitás több ok miatt is nehézzé teszi azt, de valahol az is szomorú, hogy amikor a környékre kerül például 1 millió dollárnyi, vállalkozásba befektethető tőke, akkor nincs akire ezt elkölteni. – Tíz évet betöltötte a tanácsadó vállalkozása, és olvastam, hogy ez idő alatt több mint ezer erdélyi magyar vállalkozó ügyfele volt, és 300 erdélyi magyar vállalkozással dolgozott személyes konzultánsként is. Hogyan érzékeli, merre moccantak el a dolgok a vállalkozók világában itthon az évtized alatt? – A 10 évvel ezelőtti realitáshoz képest van előrelépés, de még bőven van, amit ledolgozni, és ez alapvetően mentalitásbeli munkát jelent. A másik terület, amit ajánlanék: a dolgok megszervezése, összehangolása, megtervezése. Amerikában sem csak úgy maguktól valósulnak meg a dolgok, hanem ott is vannak emberek, akik tesznek annak érdekében, hogy gördülékenyen működjön a forgalom, vagy az ügyfél egyszerűen kapja meg az igényelt szolgáltatást. Ott is vannak inkompetens politikusok és vannak pióca vállalkozók, de valahogy az az érzésem, hogy összességében több ráció van Amerikában. Ebből is érdemes lenne még jó sokat hazalopni. A harmadik a tanulás, tanulás, tanulás. Bődületes mennyiségű képzésről, tréningről, konferenciáról, előadásról értesültünk. Az ottani létnek valahol természetesebb velejárója, hogy állandóan tanulunk. Hát, ha választanom kellene, akkor ezt szeretném itthon tízszer több vezető fejébe belekalapálni. Mindegy, hogy most mennyit tanulunk. NEM elég. – A Hargita Népében tavaly ősszel már írtunk az udvarhelyi SRTG-csapat versenyeiről, nőtagjainak említésével. László Zsófia akkor nem volt köztük, ám a székelyudvarhelyi grafikust, marketingmenedzsert ezúttal a Las Vegas-i részvétel kapcsán arra kértük, három perspektívából is értékelje a tapasztalatot. Dizájneri szemszögből hogyan summázná a tapasztaltakat? – Vizuális kommunikációval, arculatépítéssel foglalkozom, így állíthatom: a fotók jól mutatják, hogy a verseny nem balettről szól. Ezen túlmenően, szakmai szemmel nézve, egy jól összetett, több szempontból is jól kigondolt verseny volt, jó kommunikációs stratégiával, tudatosan és jól megválasztott arculati elemekkel. Kivetnivalót most nem is tudnék a számlájára írni, teljesen kerek volt ez számomra. Ezt a fajta törekvést, itthon is szívesen látnám, és nemcsak a Spartan keretein belül. – Mit jelentett önnek a részvétel? – Nekem ez most egyfajta ízlelése volt ennek a területnek: ki szerettem volna magam próbálni, hogy mire vagyok képes. Gyerekkorom óta rengeteget sportoltam versenyszinten, így a láz könnyen elkapott. Kiemelném, hogy a Las Vegas-i versenyen való részvételemmel nem a hősszerepet szeretném kisajátítani, hiszen a székelyudvarhelyi SRTG csapatában a nők bizony nagyon kemény eredményeket mutattak fel az elmúlt évek során. Én pusztán arra voltam kíváncsi, hogy hogyan tudom most elsősorban önmagam leküzdeni. – Milyen érzés volt meny­asszonként, fej fej mellett ugrani át a párjával például a parázsló fatuskókon, majd végül együtt nyakba venni az érmeket? – Az, hogy a párommal közösen mentünk végig a pályán, a „szövetség” új szintjét mutatta meg számomra. Jó érzés volt, hogy végig ott volt, nagy élmény volt így az egész verseny, nagyon hálás vagyok neki. – Hogyan ajánlaná ezt a sportot a Hargita megyei vagy székely hölgyeknek? – Aki azt gondolja magában, hogy a nők nem mérettethetik meg magukat ezen a versenyen: téved. Jó visszajelzés ez önmagunk felé, hogy az élet számos területén túlmenően itt is tudunk teljesíteni, és ez nem megy a nőiesség kárára. Természetesen, nem kötelező, hogy legyenek ilyen törekvéseink – valljuk be, lehet élni enélkül is, azaz van önbizalom verseny nélkül is. De jó, ha a nők tudják, hogy ha igazán szeretnék ezt, megtehetik, és meg is tudják tenni. Verseny után talán nagyobb önbizalommal bújunk vissza a hétközna­pokba. Készülni mindenképp ajánlott előtte, mert egy pálya teljesítése azért megterhelő a szervezetnek. A saját testsúlyos edzések és a Spartan-specifikus pályákon való edzések jó alapot biztosítanak a versenyhez. [box type="shadow" ]Mi a Spartan Race? Az utóbbi időkben hatalmas népszerűséget nyer a futóversenyek viszonylag friss, ma már világszerte elterjedt ágazata, a Spartan Race. Az első versenyt 2010-ben rendezték meg Vermontban. A Spartan Race lényege a fizikai és szellemi határok elérése: a táv legyőzése mellett a versenyzőknek változatos akadályokat kell leküzdeniük, a lehető legrövidebb idő alatt. Az akadályversenyek lényegében a katonai kiképzésekre hasonlítanak: a versenyzők szögesdrót alatt kúsznak, sárban dagonyáznak, falat másznak, tüzet ugranak – csak a leglátványosabbakat említve a legyőzendő akadályok közül. Jelenleg 14 országban rendeznek Spartan-versenyeket, többek között Kanadában, Európában, Dél-Koreában és Ausztráliában. Három különböző táv létezik az edzettségi szintnek megfelelően: Spartan Sprint (5 km, minimum 20 akadály) és Spartan Super (13 km, minimum 25 akadály). Amint azt az elmúlt 7 év számos példája igazolja világszerte: egy ilyen verseny akár az egész életmódot átformálhatja, a felkészülés pedig segít rászokni a rendszeres mozgásra, megfelelő táplálkozásra. Romániában 2017 derekán Székelyudvarhelyen alakult meg az ország első, hivatalos Spartan Race Training Group-ja (SRTG), melynek Alapító tagjai a helyi Feel Good Sportegyesület alapemberei. Edzéseiket minden csütörtökön délután 6 órától a Bethlen Gábor 37. szám alatti szabadtéri edzőtéren tartják Nagy Sándor edző irányításával, aki a Hard Training Team vezetőedzője is egyben. Az edzések minden érdeklődő számára nyitottak.[/box] Gergely Edit A cikk a Hargita Népe március 14-i számában jelent meg.