Gyergyóalfaluból indul a fiatal hokikapus, Szakács Szabolcs, vagy ahogy többen ismerik, Mes­ter története, aki mára a Gyer­gyószentmiklósi Progym első számú kapusává nőtte ki magát. Mint lapunknak kifejtette, göröngyös út vezetett idáig, többször is megfordult a fejében, hogy befejezi az aktív jégkorongozást, elmondása szerint azonban jó döntés volt folytatni, hisz az idei szezonra beérni látszódott a munka gyümölcse. Szakács Szabolccsal Progymról, jégkorongról, ezen belül pedig a kapuslétről is beszélgettünk. [caption id="attachment_47039" align="aligncenter" width="960"] A kitartás és a munka meghozta gyümölcsét. Sok lehetőséget kapott Fotó: Tamási Zoltán[/caption] – Mikor és hogyan került kapcsolatba a jégkoronggal és a kapus poszttal? – Még 2001 telén kezdődött otthon, Gyergyóalfaluban, ahol Por­­tik József indította el újra a helyi csapatot. Akkor kilencéves voltam, folyamatosan jártam az edzésekre, amelyeket egy idő után már György József, a Progym akkori játékosa vezette. Mezőnyjátékosként kezdtem, azonban rájöttek, hogy nem tudok elég jól balra fékezni, így beállítottak a kapuba. Emlékszem, azt mondták, hogy minden rossz gyermekből jó kapus lesz, a következő télen pedig már indulásból ezen a poszton kezdtem. Itt mindenképp megemlíteném Máthé Csaba nevét, aki akkortájt kapusedzőként tevékenykedett Alfaluban – ha ő nincs, talán sosem lesz belőlem hokikapus. – A szülőfalut Gyergyó­szent­miklós követte... – Igen, a néhai Basilidesz Csaba bácsi csapatába kerültem, azzal a korosztállyal pedig sorozatban nyertük a meccseket és bajnokságokat, bezáróan az U18-assal, amelyet 2007-ben, tíz év után nyert meg Gyergyószentmiklós. Ezt követően – ugyanezzel a csapattal – egy idényt Progym II. néven játszottunk, majd 2008-ban, a MOL Liga elindulásával közel kerültem a tűzhöz, hisz mindnyájunk a Progym felnőttkeretében folytattuk. Sajnos az idő múlásával a csapattársaim egymás után kezdték szegre akasztani a korcsolyát, abból a generációból pedig már csak ketten vagyunk aktív jégkorongozók: a Brassói Coronánál szereplő Péter Zsolt és jómagam. – Sokáig kevés lehetőséghez jutott a felnőttcsapatban. Hogyan élte meg ezt az időszakot? – A legelején túlságosan fiatal és tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy felnőttmeccseken védjek, így megértettem, hogy bizony dolgozni kell a lehetőségért – ugyanerre hívták fel a figyelmemet például Szuper Levente kapustáborában is. A második szezonomban a csapat első számú kapusa, Molnár Szabolcs megsérült, akkor pedig több mérkőzésen lehetőségem nyílt védeni, utána azonban újra csökkenni kezdtek a játékperceim. A legnagyobb mélypontom talán akkor volt, amikor hat év után, Ru­czuj Gellért és Molnár Szabi mögött a Progym kispadjára sem ül­hettem le. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy talán befejezem a jégkorongozást, azonban a bronzéremmel sikeres szezont zártunk, és úgy döntöttem, hogy ennyi év munkáját nem dobhatom el csak úgy. A tavalyi idényben is többször lehetőséghez jutottam, Lubomír Hurtaj irányítása alatt azonban ismét többet ültem a kispadon. Ez is egy nehezebb időszak volt. – Hogyan próbálja meg kezelni az ilyen helyzeteket? – Elég sokat rágódok otthon, hogy vajon mi nem volt jó, mit kellene másképp csinálni, azonban hiába izzadsz vért az edzéseken, ha a meccsen nem tudsz jól teljesíteni, az már régen rossz. – Mondhatjuk, hogy a 2016/­2017-es idényben már a Progym első számú kapusa volt. Mit jelent ez önnek? – Számomra az volt az üzenete, hogy a munka végre gyümölcsözni kezd. Nagyon sok mérkőzésen lehetőséget kaptam, itt pedig külön ki szeretném emelni Molnár Szabi hozzájárulását, aki csapattársként, kapusként és barátként is sokat segített. Igyekeztem nem okozni csalódást, és minden egyes lehetőséget megragadni, hogy bizonyíthassam, ott van a helyem. Itthon, először éltem meg kapusként azt, hogy a meccs előtti száraz bemelegítés végére már majdnem telt ház volt. Ez szavakkal leírhatatlan érzés, és azt hiszem, most a csapattársaim nevében is mondhatom ezt. Jól indult a szezon, a Progymnak talán egyetlen évben sem volt ennyi nyert mérkőzése, és a bajnoki döntőhöz is közel voltunk. Úgy gondolom, hogy a végére mind fizikailag, mind mentálisan elfáradt a csapat, és sajnos nem tudtuk éremmel megörvendeztetni a szurkolóinkat. Mindannyian nagyon szerettük volna. – Többször is behívót kapott a korosztályos válogatottakba... – Igen, először 16 évesen hívtak be az U18-as csapatba. Akkor a keretszűkítésnél kiestem, a következő évben azonban már bejutottam, és bronzérmet nyertünk Szlovéniában. A következő az U20-as csíkszeredai világbajnokság volt, majd jött a nagy élmény, amikor első számú kapusként segíthettem hozzá a válogatottat az észtországi divízió kettes vébécímhez. – Mi zajlik le önben egy-egy bekapott gól után? Hogyan próbálja meg túltenni magát rajta? – Minden fejben dől el, hisz a kapusnak hatvan percből hatvanötöt kell koncentrálnia. Nagyban függ attól, hogy milyen állásnál jön a bekapott gól, továbbá, hogy potyagólról beszélünk-e. Ha sokat rágódik rajta az ember, akkor nem megy a védés, és jön a következő, így fontos gyorsan továbblépni. Egyik korosztályos mérkőzésen történt, hogy egy bekapott gól után lehajtottam a fejem, és nem vettem észre, hogy újra bedobták a korongot. A hátvéd messziről rálőtte, és csak akkor kaptam észbe, amikor a kapuból visszajött a pakk. Azóta igyekszem nem lehajtani a fejem. – Szakács Szabolcsot mindenki Mesterként ismeri. Honnan ered ez a becenév? – Édesapámtól „örököltem”, aki szintén nagyon sokat sportolt, hisz jégkorongozott és focizott is. Egymás között úgy nevezték, hogy a Mester, aztán ahogy sportolni kezdtem, én lettem a kicsi Mester. Néha most is járunk együtt focizni, olyankor pedig mindig kérdezik a többiek, hogy „Mesterék vajon jönnek-e?” Ez amúgy érdekes, mert otthon Szabinak szólítanak, de ahogy a kapun kilépek, már azonnal Mester vagyok. – Jövőre is piros-fehérben láthatjuk? – Nagyon szeretném, erre a kérdésre azonban egyelőre még nem tudok biztos választ adni. Kertész László