Csíkszeredában tartózkodott a Székelyföldi Jégkorong Akadémia meghívására Bartalis István, a magyar jégkorong-válogatott egyik oszlopos tagja, aki ráadásul székelyföldi gyökerekkel rendelkezik. Őt kérdeztük az elmúlt évek viszontagságairól, illetve a felejthetetlen szentpétervári A csoportos világbajnokságról. – Két évvel ezelőtt igazoltál a svédországi Ljungbyból Székesfehérvárra, ahol felemás két évet hagytál a hátad mögött… – Valóban így van, hiszen egy pár meccs után lesérültem, és ki kellett hagynom egy teljes hónapot. Az idény során 47 meccset játszottam a rájátszással együtt és rengeteg apróbb sérülésem volt. A krakkói világbajnokság előtti utolsó edzésen pedig keresztszalag-szakadást szenvedtem. Sajnos ki kellett hagynom a világbajnokságot, amikor a fiúk feljutottak az A csoportba. Egy mentálisan nagyon nehéz nyolc hónap következett, hiszen egy olyan sérülésből kellett visszajöjjek, amely első négy hónapja után kezdhet el futni az ember, továbbá az első négy hétben semmit nem mozoghat. Amikor újra jégre mehettem, úgy éreztem, hogy elfelejtettem jégkorongozni. Szinte semmi sem jött össze. Nagyon nehéz volt mentálisan, hiszen azt hittem, hogy tudok korcsolyázni, cselezni, de fejben végig ott volt az a sérülés és nem mertem terhelni. Ennek köszönhetően folyamatosan a nem műtött térdem fájt. Az idei szezon végére, az utolsó tíz EBEL-mérkőzés volt amikor el tudtam felejtetni magammal a sérülésem, majd a világbajnokságon is szerencsére jól kijött a lépés. – Mikor megtudtad, hogy kimaradsz a krakkói keretből, milyen érzés volt, főleg látva, hogy a társaid végül kivívják a lehetőséget az A csoportos világbajnokságra? – Azt hittem, soha nem fogok jégkorongozni. Igazságtalannak tartottam mindent és mindenkit. Főleg akkor értek utol ezek az érzések, amikor a srácok végül az utolsó meccsen nyertek és feljutottunk az A csoportba. Nagyon mérges voltam magamra, hogy miért pont velem történik ilyen. De úgy gondolom, hogy az élet elvesz és visszaad. Az A csoportos világbajnokságon új szerződést ajánlottak fel, amelyet nem gondoltam volna egy ilyen sérülés után. – Milyen volt megélni az A csoportos világbajnokságot? – Olyan élmény volt, amely minden jégkorongozó álma az NHL után. Olyan sportolók ellen kellett játszani, akikkel szemben azelőtt az x-boxon, vagy valamilyen más tévéjátékban futottál össze. Személy szerint azt hittem, hogy sokkal gyorsabbak és sokkal erősebbek lesznek, és őszintén megmondom, hogy ezt nem éreztük. Emiatt sokkal felszabadultabban tudtunk játszani. Meg tudtuk mutatni, hogy Magyarország kis ország, de nagyon erősek vagyunk. – Mindenki azt várta el, hogy a franciák elleni meccset húzzátok be, amely végül nem jött össze… – Óriási nyomást tett ránk akkor a stáb. Arról szólt minden, hogy ez az a meccs, amelyiket meg kell nyerjünk, ellenük van esélyünk stb. Az egy nappal korábbi meccset követően már videóztunk, majd este a vacsoránál újra videóztunk. Annyira rányomta a játékunkra a bélyegét ez a súly, hogy nem tudtuk a saját játékunkat játszani. A fehéroroszok ellen viszont kijött a lépés, amelyen semmilyen teher nem volt a vállunkon, és utána viszonylag jó meccseket tudunk játszani, annak ellenére, hogy a bennmaradást nem értük el. – Mi lehet a kulcsa annak, hogy Magyarország stabilan ingázó legyen a Divízió I/A és a Top Divízió között, majd megmaradjon a világelitben? – A kulcs talán az lenne, hogy minél több magyar fiatal játékost kell beépíteni a válogatottba. Mert ott volt Banham, aki visszavonult, Sarauer sem lesz sokáig a kora miatt. Kellenek a fiatalok, akik ilyen magas szinten tudnak játszani. – Banham, illetve Sarauer eseténél maradva… Állandó vitatéma, hogy kellenek-e a honosított játékosok egy válogatottba. Ti hogyan élitek ezt meg, hiszen öt „légiós” volt most az A csoportos vébén? – Ez a kérdés elég sokszor felmerül csapaton belül is. Az idén úgy érzem, hogy kifejezetten jól alakult, akárcsak tavaly. Azt hiszem, csatár pozícióban fölösleges légióst honosítani a válogatottba, de a hátvéd posztokra viszont kell. De itt is egy-kettőt. A kulcsjátékosokat, a fiatalokat nem szabadna otthon hagyni, hiszen, ha nem tanulják meg és nem élik át az ilyen helyzeteket, akkor egy vagy négy év múlva, amikor újra feljutunk, akkor szerintem meg fog remegni a lábuk. – A vébé áttörést hozott számodra. Két év után elhagyod Székesfehérvárt és a német élvonalbeli Schwenninger Wild Wingsbe igazoltál, ahol a magyar válogatott korábbi kapitány, Pat Cortina, lesz az edződ. – A vébé után Sofron Istvánt és engem megkerestek a cseh bajnokságból, a Třinectől, hogy menjünk oda. Sofi mindenféleképpen haza akart menni, és végül aláírt Fehérvárhoz, én meg nagyon közel voltam a cseh szerződéshez, amikor megérkezett Pat Cortina ajánlata. Ő nagyon nagy magyar szerető, és Fehérváron is sokat beszélgettünk a fiúkkal az ő stílusáról, a keménységéről. Úgy gondoltam, ha egy edző akar engem, akkor sokkal többet számít, mintha egy csapat ügyvezetője keresne meg és ajánlana szerződést. Másrészt pedig mivel ő választott ki, ezért valószínű beleférek az elképzelései közé, és remélhetőleg megkapom a lehetőséget a bizonyításra, és azt a játékot, amit én képviselek, ott folytathatom, ahol Szentpéterváron befejeztem. Darvas Attila