Az Ázott hajában hét halott bogár ragyog című, vadonatúj előadásukat november 9-én mutatták be a budapesti Nemzeti Színházban, majd szinte azonnal erdélyi turnéra indultak Juhász Anna irodalmárral kiegészülve. A csíki megállóra november 25-én került sor.

Az előadásra fáradtan érkezem, egy kimerítő nap után. Már a vacsora jár az eszemben, attól tartok, nem fogom tudni átadni magam az élménynek, így foglalok helyet a második sorban. Kis késéssel kezdődik, szűkülnek a fények, tágulnak a szembogarak – Juhász Anna elegáns, fekete zakóban, magassarkúban helyet foglal egy neki előkészített széken, a mikrofon előtt. Mögötte már minden felszerelve: dob, gitárok, erősítők és egy vászon, amely háttérként szolgál. Erős a fény, a beszélő arca fekete-fehér halálfej, miközben Radnóti életéről és megrázó kivégzéséről beszél. Nyolcvan éve hunyt el – 1944-ben 35 évesen, munkatáborban. A halált élete első percétől ismeri: édesanyja nem éli túl a szülést, ikertestvére a születést. Ő pedig cipeli a tudatot, a felelősséget, a kérdéseket egész életében: egyáltalán honnan tudni, hogy a testvére halt-e meg, és nem ő? Megérte-e az áldozat? A második világháború árnyékában, a zsidótörvények bevezetésének idején néz szembe a létezésének kérdéseivel, mely meghatározza irodalmi tevékenységét. De nincs egyedül: felesége, Gyarmati Fanni a végsőkig kitart mellette. Tizenéves korukban ismerik meg egymást, és Fifi 2014-ben bekövetkező haláláig hűséges marad hozzá. Nem csak szerelmesek, inkább társak, partnerek, akiknek élettel és halállal való küzdelme áll a darab központjában.

Az irodalomtörténeti gyorstalpaló után megjelennek a színpadon a színész-zenészek, és életre hívják a költő világát. Nem pályáját, tanulmányait, még csak nem is írói teljesítményét – Radnóti lelkét támasztja fel a QJÚB pulzáló,(szó szerint) vibráló színpadi produkciója. Versek, Mik és Fifi levelezései, naplóbejegyzései, barátaik beszámolói alkotják a darab szövegét, amelyet a közönség felé fordulva, a negyedik falat nemhogy megtörve, inkább fel sem állítva adnak elő. A verselés mellett jelentésalkotó elem az érzéki, folkos hangzású, recitáló éneklés és progresszív rockzene, az éles fények és sötétség, a csend és zaj, mozgás és mozdulatlanság, minimalizmus és csordultig telítettség kontrasztjai. Kaotikus, zsigerekig ható, intim univerzumot hoz létre a szinkretikus produkció. Nem könnyű nézni. A villódzó fények, a hirtelen váltások szenzoriálisan, fizikailag is kimerítenek. A szereplőkkel együtt válunk egyre felkavartabbakká. Nem hagynak lélegezni, hátradőlni: Mikkel és Fifivel harcoljuk végig a majd két órát, ami egy életet s egyben egy bénító korszakot sűrít össze impressziók, érzékelések, hangulatok és mély, megrázó érzelmek csokrává.

Radnóti életében a kettősségek dominálnak: Fannival való szerelmének kezdete felszabadító, játékos intimitás a színpadon, kisebb-nagyobb, de mindenképp emberi nézeteltérésekkel.

A két fiatal szíve érik, ráncosodik: Radnóti hűtlensége és a gyermektelenség témája végül megbontja az idillt.  Abortusz – mondja ki Fifi a szót –, ötször. És monológja közben vörössé változik a világ, a hangja és mozdulatai robotikussá válnak, egyre szürreálisabb, szinte morbid a kép – és közben egyre hangosabban náci propaganda német szavai recsegnek fel valahonnan. A halál több fronton is Radnóti felé masírozik. Első munkatábor. Második. Majd a végső, a harmadik, ahonnan nincs visszatérés. 

Az ambivalencia elemi motívum: Radnóti él, ikertestvére nem. Radnóti szeret, de hűségre képtelen. Radnótit a sors minden módon megkínozza, hogy aztán társaival együtt végezze, felismerhetetlenségig torzult arccal és testtel – és a málló Bori notesszel szétázott zsebében.

Egy szabályos arisztotelészi tragédiát követünk végig: Juhász Annáé a prológus, a kar színpadra vonul – zengeni kezdi dalát.  Őstragédia: a színész egyben énekes, a jelmez egyenruha, a maszk: Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni félig nevető, félig siránkozó maszkja.

A szükségesség és valószínűség csak, ami hiányzik. Hiszen milyen szükségesség, milyen valószínűség szerint ér valaki ilyen tragikus véget? „Hát te hogy élsz? – kérdi a költő. – Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?”

Elborzadva próbálunk választ találni. Az előadás kérdésfelvetése aligha véletlen. A QJÚB meghökkentő, olykor fizikailag is megterhelő darabja a jelenre reflektál.

Válaszokat nem adhat, de a katarzis nem marad el. A székbe gyökerezve tapsolok, mikor hosszú, sötét csend után Vecsei szerényen megköszöni a jelenlétet – a jelenvalólétet – a közönség néma arcainak. Én nem bírok mozdulni. A hangok, színek, fények és szavak intenzív játéka fájdalmasan, mélyen borul rám és sokakra körülöttem. Próbálok visszatérni a valóságba. De ugyan, hol a valóság? A Csíki Játékszín előterében, vagy valahol messze, de mégis túl közel, ahol 35 éves férfiak életüket vesztik? Mit lehet kezdeni e gondolattal? „Hát te hogy élsz?” – kérdezzük egymást, önmagunk.

„Írok azért, s úgy élek  kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él, tudja, kivágják, –
hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, – várja, – de addig is új levelet hajt.” 
– feleli Radnóti Miklós.

Úgyhogy írjunk, hajtsunk levelet, mert nekünk szabad, mi megtehetjük.