Csodálattal töltik el a magamfajta hegyi embert a nagy folyók mentén elterülő alföldi városok, ezért szeretem Budapestet és Újvidéket a méltóságteljes Dunával, Zentát, Szegedet a hömpölygő Tiszával. Ősz óta a kedvenceim közé sorolom a Duna partján fekvő Baját is, Bács-Kiskun vármegye második legnagyobb, Csíkszereda méretű városát. Ez utóbbi a bajai Türr István Múzeum által szervezett rangos esemény, a Nagy István-emlékévet záró kiállítás és konferencia kapcsán került a látóterembe. Nagy István, a Csíkmindszenten született képzőművész Baján töltötte élete utolsó három évét, 1933-tól lakott ott 1937-ben bekövetkezett haláláig. Emlékét ma a Türr István Múzeum őrzi, hagya­téka számottevő része a művelődési intézmény egy önálló épületében, a művészettel telített levegőjű Vojnich-kúriában van.

A Vojnich család Baja életében jelentős szerepet töltött be, klasszicista stílusú kúriájukat 1830 körül építették, a tágas és otthonos épület remekül szolgálhatott lakásnak, de ugyanilyen jól szolgálhatott a művészeti tevékenységnek is, ugyanis az 1946-ban véghez vitt államosítás után Rudnay Gyula festőművész mesteriskolája, a bajai művésztelep működött az épületben 1953-ig. Művészetében Munkácsy realizmusát és a nagybányai iskola plain air stílusát ötvözte, személetmódja, művészpedagógusi munkássága áttételesen meghatározta a második világháború utáni hazai magyar képzőművészeti élet alakulását, ugyanis tanítványa volt Miklóssy Gábor, a kolozsvári akadémiai szintű művészképzés meghatározó alakja. De irányt szabó és jó példával elöl járó elődnek, örök hivatkozási alapnak és mércének tekintik a hazai magyar művészek – és nemcsak – az élete utolsó éveiben Bajához kötődő Nagy Istvánt is. Így vált számomra még érdekesebbé a bajai képtár, a ma csendes, hajdanán jelentős kikötőváros a méltóságosan hömpölygő Duna partján, csodálattal töltve el a magamfajta hegyi embert.