Székek, nemzetségek és ágak, primorok és lófők, veres és kék darabontok, szerek, szegek és tízesek, ereszes székely házak, falutörvények, székely ló, góbé észjárás és kürtőskalács – kapásból néhány fogalom, amelyek által székelynek tartjuk magunkat. Valójában ez csak a jéghegy csúcsa. A táj és az épített környezet elemei és a bennük zajló városi-vidéki élet között mindig kölcsönös függőség áll fenn. A székelység nagyállattartó életmódja a középkori európai kultúrtáj egy specifikus, ránk jellemző formáját alakította ki és őrizte meg – ez ma felbecsülhetetlen erőforrás a térség helyes és korszerű fejlődéséhez. Azt gondolom, hogy a székelyek valószínűleg azért tudták hatékonyan megtartani és uralni szállásterületeiket, mert sikeresen megőrizték és a domb- meg hegyvidékre átformálták a nagy fokú mobilitáson alapuló nomád tapasztalatot – ahol a nomádok sík terének örökségéhez híven nincs könnyen kiiktatható központ, és az évszázadok során a rotációs rendszerben megválasztott személyek a területen szétszórtan elhelyezkedő otthonaikból látták el feladataikat. És még a mai napig sem alakult ki itt nagyváros, csak a széleken (Marosvásárhely, Brassó), és a domborzat által képzett akadályok miatt nem is valószínű, hogy ilyen területek kialakulnak.

A városi/metropoliszi övezetek fejlődésére összpontosító jelenlegi romániai kontextusban érdekes helyzet állt elő: ez a nagyvárosok nélküli terület – Székelyföld – (romániai központi földrajzi helyzete ellenére) gyakorlatilag az ország perifériájára került. Nagyváros csak a peremén található, és Székelyföldet csupán egyetlen európai út szeli át. A 2007–2013-as Nemzeti Fejlesztési Terv ugyan hangsúlyozza a régió magas színvonalú épített örökségét, valamint kivételes természeti környezetét, de sajnos a térségre vonatkozó valódi gazdasági fejlesztések teljesen hiányoznak belőle. Állami részről csak 2022-ben készült olyan, a térség hatékonyságát célzó fejlesztési terv, amely előremutató (lehet) a térség szempontjából.
Másrészt, itt nem találunk sem látványos épületeket, sem kiterjedt, működő ipari fejlesztéseket: végül is semmi sem ki­­vételes – csakhogy amit találunk, az egymást erősítve együttműködik, és a „sok lúd disznót győz” közmondásunk értelmében valami nagyon jellegzetest, nagyon sajátosat alkot, ahol az épületek szerény megjelenése mögött szigorú szabályok vannak/voltak, amelyek révén az anyagi források hiányát az egyenjogú tagok szinte intézményesített együttműködése, az emberek közötti bizalmi tőke és a kölcsönös támogatás kapcsolatai kompenzálják/kompenzálták. Napjainkban mindez átalakulóban van: mind az épített, mind a természeti környezet változik. És egy évszázada a közösség felbomlóban van.
Jelen pillanatban gazdasági, urbanisztikai és építészeti szempontból nem beszélhetünk a terület fenntartható fejlődéséről, mert az ilyen fejlődés gazdasági növekedést feltételez…
Ehhez képest a valóságban a lakosság csökken és elhagyja a területet, a falusi lakások mintegy negyede üresen áll, és ha nem történik valami, lassan romhalmazzá válnak, mint a gazdátlanul álló, népi építészetünk tanúiként megmaradt, mára düledező és rohamosan eltűnő parasztházak… A valós helyzet annyira szomorú, hogy még a nem-növekedés („degrowth”) sem lehet többé modell a térség számára, pedig néhány éve még hihetőnek tűnt… A legvalószínűbb járható út a fenntartható zsugorodás lesz – ami azonban kellően biztos keretet kell adjon ahhoz, hogy elkerüljük a szász települések és szász kulturális örökség, az 1990-es évek elején még elképzelhetetlen, példáját, ahol egyes településeken húsvétkor még tele volt a templom, karácsonykor pedig csak a pap maradt egyedül, az üres templommal s az elnémult házsorokkal.
A közelmúltban létrejött, látványos magánberuházásokat látva azt mondhatnánk, a fentiek már a múlté. Rengeteg, tényleg szükséges és fejlődést generáló befektetés indult, sok esetben azonban ezek a célzott, nagy léptékű beruházások ellehetetlenítik és tönkreteszik legfontosabb értékünket, a székely kultúrtáj erőforrásként való, közösségi hasznosításának lehetőségét. És ezek a halászkikötőbe beparkoló Titanicként létrejövő nagyberuházások nem székely szemléletmóddal készülnek, így idegenek maradnak. Az objektumra való koncentrálás közepette elmarad a környezet tisztelete, az ahhoz való igazodás, alkalmazkodás. A megrendelők igényeit nem lehet figyelmen kívül hagyni, hisz ők használják az épületet, és munkahelyeket teremtenek. De ők is figyelembe kellene vegyék azt a környezetet, amelyért mi, (táj)építészek aggódunk, és elsősorban ezt a 300 éves kultúrtájat, amiben élünk, mert ez az egyetlen, jórészt érintetlenül megmaradt erőforrásunk – ami hosszabb távon több munkahelyet teremthet, és biztosíthatja fiataljaink itthon maradását. A fejlesztések biztosította pár mostani munkahelyet úgy kellene létrehozni, hogy az ne veszélyeztesse a hosszabb távon létrehozhatóakat.

A fentiek értelmében azt gondolom, a jelenlegi keretek között, a beérkező gazdasági fejlesztések ellenére sem tudunk fenntartható fejlődésről beszélgetni. Mégis úgy gondolom: lehetséges ebből a helyzetből felállni. Ehhez paradigmaváltásra van szükség: fel kell ismernünk, hogy a tájban nélkülünk is van növekedés, így a táj léptékében gondolkodva, mégiscsak lehetségesnek gondolok egy táji reziliencián alapuló fenntartható növekedést. A székely kultúrtáj a mi kollektív memóriánk, erre alapozva lehet jövőt építeni!
Ehhez pontosan látnunk kell, hol tartunk. A valamikori székely közösségünk ma atomjaira, „egyszemélyes” közösségekre esett szét – ez a szomorú valóság. És ez megváltoztatta a létrehozandó épületeinkhez való hozzáállásunkat is. Az építtető a lehető legszebbet és a legjobbat szeretné létrehozni – és legtöbbször csak az épületre koncentrál. A tervező (teremtőként) főművét próbálja letenni a megrendelő asztalára. Csak épp a tisztelet és a tapintat marad ki a környezet irányába.
Aki a kollektív emlékezetben elveszíti identitásának mércéit, az megszűnik szellemi egyéniségként létezni a világ kulturális horizontján. Ellenben az, aki nemcsak fenn tudja tartani a környezetében létrejött/megőrzött kultúrtájat/kollektív memóriát, hanem újabb rétegeit tudja feltárni, és azokat visszahozva a mába, életre tudja kelteni, valamint örökségét összefüggéseiben megértve erősíteni tudja azt, az igazából közössége jövőjébe fektet. Tudatosság nélkül ez nem fog menni, sem a lokalitásunk erősítése nélkül. Azért tervezni zsindelyburkolatot egy fürdőszobába, hogy egy kezdő zsindelykészítő munkát kapjon, s tanulja is közben a szakmát, és még kárt se okozzon a nem tökéletes anyagával – lehet ez itt az igazi jövőépítés. A múlt – lett légyen az egy életforma, egy elfeledés felé száguldó műszaki megoldás (például egy fakötés) vagy egy anyag, mondjuk a zsindely, meg tudja tenni azt a varázslatot, amitől a kortárs építészet szerethetővé és elfogadottá válhat. Ugyanakkor látnunk kell, mi történik a világban, s a fejlődésből, amit lehet, amivel azonosulni tudunk, azt be kell építenünk a hétköznapjainkba. Ebben a tekintetben nyitottságot kell mutatni a helyi erőforrásokat figyelembe vevő 21. századi megközelítések iránt, a megújuló energiákat és a helyben felhalmozott tudás (kézműves mesterségek, népi tudás) egyaránt hasznosító megoldásokra. Építészeti kérdésekre egyszerű és hosszú távon értékes válaszokra van szükség, közben megteremtve az igazi székelyföldi modernséget, mely szerint a kicsi szép, s az egyszerű luxus. Fontos ezt higgadtan látni és e szerint cselekedni, mert eleink sem tettek másképp.

…és néhány pontosítás
Ez az útmutató nem tartalmazza és nem helyettesíti a jogszabályi előírásokat és az Általános Településrendezési Tervekben rögzített rendelkezéseket, de felhasználható a városrendezési dokumentumok elkészítése vagy kiegészítése során. Az útmutatóban bemutatott „szabályok” nem áthághatatlanok, mégis remélem, hogy egyre többen gondolkodnak el a benne bemutatott eseteken/példákon, és követik a jó gyakorlat példáit. Nem a lehetséges hibák felsorolása és elkerülése áll a javasolt szabályok hátterében, hanem a több szempontú elemzés és a kontextusfüggő alkalmazkodás. A múlt megértésével és a változások megfigyelésével a helyszínen rögzíthetők a tendenciák, és jövőbe mutató következtetések vonhatók le. A régi képeslapok, régi fényképek, a régi katonai térképek jó kiindulópontot jelentenek. Fontos megérteni, hogyan fejlődött egy település: miért van ott, ahol van, mit csináltak a helyiek az évek során, mikor és miért nőtt a település, növekszik/csökken-e a település ma, mi a várható jövője. Az iránymutatások nem a múlt „felelevenítését” javasolják, hanem a jelenben egyensúlyt keresnek a múlt öröksége és a terület jövőbeli fejlődése között.

A jó épülethez nem elég az ízlés

Vannak jól bevált technikák és eljárások, amelyek olyan beavatkozásokat eredményeznek, amelyek – az arányokat vagy az esztétikát tekintve – jobban illeszkednek a terület építészeti karakteréhez és a falu arculatához, ha egyszerűen tiszteletben tartják a helyszínt és szerénységüket. A kulturális örökség akár egyetlen oda nem illő épület vizuális szennyezés általi pusztításáért a felelősség a várostervezők és a közhivatalnokok (különösen a főépítész), valamint – ugyanúgy – a tervezők, az építtetők és az építők lelkiismeretét terheli. De a jó közösségét is, hogy nem volt képes megakadályozni a dúlást.
Az építőanyagok ipari előállítása és az alkalmazott gépesített eljárások miatt az építészet általában szabványosítottá válik. A történelmi műemlékek helyreállításához oly szükséges hagyományos technikák pedig feledésbe merülnek. Ugyanakkor a legtöbb hagyományos helyi anyag még létezik, ahogyan megfelelő tudással és tapasztalattal bíró mesteremberek is. Ezen „erőforrások” felhasználásával olyan hatások érhetők el, amelyek a modern építési eljárásokkal nem lehetségesek. Végül, de nem utolsósorban a helyi anyagok felhasználása hosszabb távon kipróbált, olcsó és fenntartható alternatívát kínál. Ebben az összefüggésben megnő az épített örökség jelentősége. Ez nem egyszerűen a régi épületek összessége, hanem általában meghatározza a helyet, karaktert ad neki. Az épületek megléte mellett a táj, a lakosok helyzete, a helyi közösség és kultúra, valamint ezek továbbadása is fontos. Látnunk kell, hogy ez egy nem megújuló erőforrás: bármi veszik belőle, minden veszik. A karakter megőrzése nem jelenti a változással szembeni ellenállást, és maga a kulturális örökség megőrzése nem feltétlenül jelenti a funkciók megőrzését, ezek az igényekhez igazíthatók, feltéve, hogy a múltat és a hagyományokat megértik és tiszteletben tartják. Ebben az értelemben nem a modern a hagyomány ellentéte, hanem a felesleges, és a hagyomány nem teher, hanem lehetőség. Egy pillanat alatt megváltoztatni azt végleges és visszavonhatatlan veszteség. A másolat mindig kevesebbet jelent, mint az eredeti, így a kortárs beavatkozások során létrejövő épületek nem szabad idősebbnek tűnjenek, mint amilyenek valójában. Az épített környezet dinamikus, az egyes generációk igényei szerint változik.

De a minőség megtartása, a tér minőségének megőrzése a „vidéki” élet minőségének megőrzését jelenti: a természetközelebbit, a természetesebbet, az egészségesebbet. Észre kell vennünk a különbséget a „hagyományos” építési mód és az elmúlt húsz-harminc év építési módja között. A népi építészet esetében az épületek mintha a táj természetes meghosszabbításaként nőnének ki a helyből, és a burkolatokkal, a növényzettel, a felhasznált építőanyagokkal stb. együtt olyan egészet alkotnak, amelyben egyszerre vannak jelen a személyes érdekek, a helyi közösség érdekei és értékei, valamint a kultúrtájjal való harmónia. Az elmúlt harminc év „újabb” építészete esetében az épületek – néha még az építészek által tervezettek is – helyidegennek tűnnek, nem üdvözlik a szomszédokat, nem lépnek párbeszédbe a helyszínnel, és nem járulnak hozzá a „térbeli közösséghez”. Ezek az építmények általában megállnak a személyes érdekek és a telekhatáron belüli megoldások szintjén, gyakran fittyet hányva a szomszédokra. Úgy tűnik, hogy vidéken mind a közösség hiánya, mind a közelmúlt tervezési módszerei és építési folyamatai nem képesek elérni a múlt harmóniáját az épületek és a kultúrtáj között. Úgy tűnik, hogy útközben elfelejtettük azokat a készségeket és ismereteket, amelyek segítettek a természeti és az épített táj közötti harmonikus környezet megteremtésében.
A javasolt útmutató egy kompakt terület épített örökségét tükrözi, bemutatva annak sajátosságait és regionális sajátosságait, és esélyt kínál arra, hogy az új épületek helyi, kortárs és nem utolsósorban érdekes épületek legyenek.