Hirdetés

Preambulum

Dr. Köllő Miklós PhD, építész, műemlékes szakmérnök, urbanista
Becsült olvasási idő: 10 perc

Székek, nemzetségek és ágak, primorok és lófők, veres és kék darabontok, szerek, szegek és tízesek, ereszes székely házak, falutörvények, székely ló, góbé észjárás és kürtőskalács – kapásból néhány fogalom, amelyek által székelynek tartjuk magunkat. Valójában ez csak a jéghegy csúcsa. A táj és az épített környezet elemei és a bennük zajló városi-vidéki élet között mindig kölcsönös függőség áll fenn. A székelység nagyállattartó életmódja a középkori európai kultúrtáj egy specifikus, ránk jellemző formáját alakította ki és őrizte meg – ez ma felbecsülhetetlen erőforrás a térség helyes és korszerű fejlődéséhez. Azt gondolom, hogy a székelyek valószínűleg azért tudták hatékonyan megtartani és uralni szállásterületeiket, mert sikeresen megőrizték és a domb- meg hegyvidékre átformálták a nagy fokú mobilitáson alapuló nomád tapasztalatot – ahol a nomádok sík terének örökségéhez híven nincs könnyen kiiktatható központ, és az évszázadok során a rotációs rendszerben megválasztott személyek a területen szétszórtan elhelyezkedő otthonaikból látták el feladataikat. És még a mai napig sem alakult ki itt nagyváros, csak a széleken (Marosvásárhely, Brassó), és a domborzat által képzett akadályok miatt nem is valószínű, hogy ilyen területek kialakulnak.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!

Hirdetés


A városi/metropoliszi övezetek fejlődésére összpontosító jelenlegi romániai kontextusban érdekes helyzet állt elő: ez a nagyvárosok nélküli terület – Székelyföld – (romániai központi földrajzi helyzete ellenére) gyakorlatilag az ország perifériájára került. Nagyváros csak a peremén található, és Székelyföldet csupán egyetlen európai út szeli át. A 2007–2013-as Nemzeti Fejlesztési Terv ugyan hangsúlyozza a régió magas színvonalú épített örökségét, valamint kivételes természeti környezetét, de sajnos a térségre vonatkozó valódi gazdasági fejlesztések teljesen hiányoznak belőle. Állami részről csak 2022-ben készült olyan, a térség hatékonyságát célzó fejlesztési terv, amely előremutató (lehet) a térség szempontjából.
Másrészt, itt nem találunk sem látványos épületeket, sem kiterjedt, működő ipari fejlesztéseket: végül is semmi sem ki­­vételes – csakhogy amit találunk, az egymást erősítve együttműködik, és a „sok lúd disznót győz” közmondásunk értelmében valami nagyon jellegzetest, nagyon sajátosat alkot, ahol az épületek szerény megjelenése mögött szigorú szabályok vannak/voltak, amelyek révén az anyagi források hiányát az egyenjogú tagok szinte intézményesített együttműködése, az emberek közötti bizalmi tőke és a kölcsönös támogatás kapcsolatai kompenzálják/kompenzálták. Napjainkban mindez átalakulóban van: mind az épített, mind a természeti környezet változik. És egy évszázada a közösség felbomlóban van.
Jelen pillanatban gazdasági, urbanisztikai és építészeti szempontból nem beszélhetünk a terület fenntartható fejlődéséről, mert az ilyen fejlődés gazdasági növekedést feltételez…
Ehhez képest a valóságban a lakosság csökken és elhagyja a területet, a falusi lakások mintegy negyede üresen áll, és ha nem történik valami, lassan romhalmazzá válnak, mint a gazdátlanul álló, népi építészetünk tanúiként megmaradt, mára düledező és rohamosan eltűnő parasztházak… A valós helyzet annyira szomorú, hogy még a nem-növekedés („degrowth”) sem lehet többé modell a térség számára, pedig néhány éve még hihetőnek tűnt… A legvalószínűbb járható út a fenntartható zsugorodás lesz – ami azonban kellően biztos keretet kell adjon ahhoz, hogy elkerüljük a szász települések és szász kulturális örökség, az 1990-es évek elején még elképzelhetetlen, példáját, ahol egyes településeken húsvétkor még tele volt a templom, karácsonykor pedig csak a pap maradt egyedül, az üres templommal s az elnémult házsorokkal.
A közelmúltban létrejött, látványos magánberuházásokat látva azt mondhatnánk, a fentiek már a múlté. Rengeteg, tényleg szükséges és fejlődést generáló befektetés indult, sok esetben azonban ezek a célzott, nagy léptékű beruházások ellehetetlenítik és tönkreteszik legfontosabb értékünket, a székely kultúrtáj erőforrásként való, közösségi hasznosításának lehetőségét. És ezek a halászkikötőbe beparkoló Titanicként létrejövő nagyberuházások nem székely szemléletmóddal készülnek, így idegenek maradnak. Az objektumra való koncentrálás közepette elmarad a környezet tisztelete, az ahhoz való igazodás, alkalmazkodás. A megrendelők igényeit nem lehet figyelmen kívül hagyni, hisz ők használják az épületet, és munkahelyeket teremtenek. De ők is figyelembe kellene vegyék azt a környezetet, amelyért mi, (táj)építészek aggódunk, és elsősorban ezt a 300 éves kultúrtájat, amiben élünk, mert ez az egyetlen, jórészt érintetlenül megmaradt erőforrásunk – ami hosszabb távon több munkahelyet teremthet, és biztosíthatja fiataljaink itthon maradását. A fejlesztések biztosította pár mostani munkahelyet úgy kellene létrehozni, hogy az ne veszélyeztesse a hosszabb távon létrehozhatóakat.

Köllő Miklós
A fentiek értelmében azt gondolom, a jelenlegi keretek között, a beérkező gazdasági fejlesztések ellenére sem tudunk fenntartható fejlődésről beszélgetni. Mégis úgy gondolom: lehetséges ebből a helyzetből felállni. Ehhez paradigmaváltásra van szükség: fel kell ismernünk, hogy a tájban nélkülünk is van növekedés, így a táj léptékében gondolkodva, mégiscsak lehetségesnek gondolok egy táji reziliencián alapuló fenntartható növekedést. A székely kultúrtáj a mi kollektív memóriánk, erre alapozva lehet jövőt építeni!
Ehhez pontosan látnunk kell, hol tartunk. A valamikori székely közösségünk ma atomjaira, „egyszemélyes” közösségekre esett szét – ez a szomorú valóság. És ez megváltoztatta a létrehozandó épületeinkhez való hozzáállásunkat is. Az építtető a lehető legszebbet és a legjobbat szeretné létrehozni – és legtöbbször csak az épületre koncentrál. A tervező (teremtőként) főművét próbálja letenni a megrendelő asztalára. Csak épp a tisztelet és a tapintat marad ki a környezet irányába.
Aki a kollektív emlékezetben elveszíti identitásának mércéit, az megszűnik szellemi egyéniségként létezni a világ kulturális horizontján. Ellenben az, aki nemcsak fenn tudja tartani a környezetében létrejött/megőrzött kultúrtájat/kollektív memóriát, hanem újabb rétegeit tudja feltárni, és azokat visszahozva a mába, életre tudja kelteni, valamint örökségét összefüggéseiben megértve erősíteni tudja azt, az igazából közössége jövőjébe fektet. Tudatosság nélkül ez nem fog menni, sem a lokalitásunk erősítése nélkül. Azért tervezni zsindelyburkolatot egy fürdőszobába, hogy egy kezdő zsindelykészítő munkát kapjon, s tanulja is közben a szakmát, és még kárt se okozzon a nem tökéletes anyagával – lehet ez itt az igazi jövőépítés. A múlt – lett légyen az egy életforma, egy elfeledés felé száguldó műszaki megoldás (például egy fakötés) vagy egy anyag, mondjuk a zsindely, meg tudja tenni azt a varázslatot, amitől a kortárs építészet szerethetővé és elfogadottá válhat. Ugyanakkor látnunk kell, mi történik a világban, s a fejlődésből, amit lehet, amivel azonosulni tudunk, azt be kell építenünk a hétköznapjainkba. Ebben a tekintetben nyitottságot kell mutatni a helyi erőforrásokat figyelembe vevő 21. századi megközelítések iránt, a megújuló energiákat és a helyben felhalmozott tudás (kézműves mesterségek, népi tudás) egyaránt hasznosító megoldásokra. Építészeti kérdésekre egyszerű és hosszú távon értékes válaszokra van szükség, közben megteremtve az igazi székelyföldi modernséget, mely szerint a kicsi szép, s az egyszerű luxus. Fontos ezt higgadtan látni és e szerint cselekedni, mert eleink sem tettek másképp.

…és néhány pontosítás
Ez az útmutató nem tartalmazza és nem helyettesíti a jogszabályi előírásokat és az Általános Településrendezési Tervekben rögzített rendelkezéseket, de felhasználható a városrendezési dokumentumok elkészítése vagy kiegészítése során. Az útmutatóban bemutatott „szabályok” nem áthághatatlanok, mégis remélem, hogy egyre többen gondolkodnak el a benne bemutatott eseteken/példákon, és követik a jó gyakorlat példáit. Nem a lehetséges hibák felsorolása és elkerülése áll a javasolt szabályok hátterében, hanem a több szempontú elemzés és a kontextusfüggő alkalmazkodás. A múlt megértésével és a változások megfigyelésével a helyszínen rögzíthetők a tendenciák, és jövőbe mutató következtetések vonhatók le. A régi képeslapok, régi fényképek, a régi katonai térképek jó kiindulópontot jelentenek. Fontos megérteni, hogyan fejlődött egy település: miért van ott, ahol van, mit csináltak a helyiek az évek során, mikor és miért nőtt a település, növekszik/csökken-e a település ma, mi a várható jövője. Az iránymutatások nem a múlt „felelevenítését” javasolják, hanem a jelenben egyensúlyt keresnek a múlt öröksége és a terület jövőbeli fejlődése között.

A jó épülethez nem elég az ízlés

Vannak jól bevált technikák és eljárások, amelyek olyan beavatkozásokat eredményeznek, amelyek – az arányokat vagy az esztétikát tekintve – jobban illeszkednek a terület építészeti karakteréhez és a falu arculatához, ha egyszerűen tiszteletben tartják a helyszínt és szerénységüket. A kulturális örökség akár egyetlen oda nem illő épület vizuális szennyezés általi pusztításáért a felelősség a várostervezők és a közhivatalnokok (különösen a főépítész), valamint – ugyanúgy – a tervezők, az építtetők és az építők lelkiismeretét terheli. De a jó közösségét is, hogy nem volt képes megakadályozni a dúlást.
Az építőanyagok ipari előállítása és az alkalmazott gépesített eljárások miatt az építészet általában szabványosítottá válik. A történelmi műemlékek helyreállításához oly szükséges hagyományos technikák pedig feledésbe merülnek. Ugyanakkor a legtöbb hagyományos helyi anyag még létezik, ahogyan megfelelő tudással és tapasztalattal bíró mesteremberek is. Ezen „erőforrások” felhasználásával olyan hatások érhetők el, amelyek a modern építési eljárásokkal nem lehetségesek. Végül, de nem utolsósorban a helyi anyagok felhasználása hosszabb távon kipróbált, olcsó és fenntartható alternatívát kínál. Ebben az összefüggésben megnő az épített örökség jelentősége. Ez nem egyszerűen a régi épületek összessége, hanem általában meghatározza a helyet, karaktert ad neki. Az épületek megléte mellett a táj, a lakosok helyzete, a helyi közösség és kultúra, valamint ezek továbbadása is fontos. Látnunk kell, hogy ez egy nem megújuló erőforrás: bármi veszik belőle, minden veszik. A karakter megőrzése nem jelenti a változással szembeni ellenállást, és maga a kulturális örökség megőrzése nem feltétlenül jelenti a funkciók megőrzését, ezek az igényekhez igazíthatók, feltéve, hogy a múltat és a hagyományokat megértik és tiszteletben tartják. Ebben az értelemben nem a modern a hagyomány ellentéte, hanem a felesleges, és a hagyomány nem teher, hanem lehetőség. Egy pillanat alatt megváltoztatni azt végleges és visszavonhatatlan veszteség. A másolat mindig kevesebbet jelent, mint az eredeti, így a kortárs beavatkozások során létrejövő épületek nem szabad idősebbnek tűnjenek, mint amilyenek valójában. Az épített környezet dinamikus, az egyes generációk igényei szerint változik.

Köllő Miklós
De a minőség megtartása, a tér minőségének megőrzése a „vidéki” élet minőségének megőrzését jelenti: a természetközelebbit, a természetesebbet, az egészségesebbet. Észre kell vennünk a különbséget a „hagyományos” építési mód és az elmúlt húsz-harminc év építési módja között. A népi építészet esetében az épületek mintha a táj természetes meghosszabbításaként nőnének ki a helyből, és a burkolatokkal, a növényzettel, a felhasznált építőanyagokkal stb. együtt olyan egészet alkotnak, amelyben egyszerre vannak jelen a személyes érdekek, a helyi közösség érdekei és értékei, valamint a kultúrtájjal való harmónia. Az elmúlt harminc év „újabb” építészete esetében az épületek – néha még az építészek által tervezettek is – helyidegennek tűnnek, nem üdvözlik a szomszédokat, nem lépnek párbeszédbe a helyszínnel, és nem járulnak hozzá a „térbeli közösséghez”. Ezek az építmények általában megállnak a személyes érdekek és a telekhatáron belüli megoldások szintjén, gyakran fittyet hányva a szomszédokra. Úgy tűnik, hogy vidéken mind a közösség hiánya, mind a közelmúlt tervezési módszerei és építési folyamatai nem képesek elérni a múlt harmóniáját az épületek és a kultúrtáj között. Úgy tűnik, hogy útközben elfelejtettük azokat a készségeket és ismereteket, amelyek segítettek a természeti és az épített táj közötti harmonikus környezet megteremtésében.
A javasolt útmutató egy kompakt terület épített örökségét tükrözi, bemutatva annak sajátosságait és regionális sajátosságait, és esélyt kínál arra, hogy az új épületek helyi, kortárs és nem utolsósorban érdekes épületek legyenek.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!