Balázs Attilát a székelyudvarhelyiek a város régi arculatának elkötelezett védőjeként ismerhetik, de gyakran felemelte hangját a műemlék épületek lebontása ellen is. A régi házak iránti rajongását – ami miatt szerinte rengeteg konfliktusa volt Udvarhelyen – őseitől örökölte, elsősorban édesapjától és édesapja ikertestvéreitől, akik szenvedélyes régiséggyűjtők. Édesanyja oroszhegyi származású, nagyapja, Erdélyi Károly a falu híres jegyzője volt, dédnagyapja pedig Bálint József, azaz Jóska tanító, akinek emléktáblát helyeztek el a templom falán. Nagyanyja testvére dr. Bálint József szentszéki tanácsos, aki konzervatóriumot végzett pap volt, Márton Áron után ő következett a kolozsvári plébánián. 1938-ban Márton Áront püspökké avatták, és 1940-ben őt küldte, mint jó barátját, parlamenti képviselőnek az egyház részéről.

Vannak még fiatalemberek, akik értik a régi mesterséget

Az oroszhegyi házat és a székelykaput 1884-ben építette Gagyi György és neje, Kovács Borbála, de mivel ők nagyjából húsz évre rá elköltöztek a faluból, Attila dédnagyapja vásárolta meg.
– Valamikor a 20. század első éveiben vásárolták meg, nagymamám 1911-ben már ebben a házban született. Ez egy nagyon régi oroszhegyi telek, senki nem tudta a családból, hogy a kert végében miért volt például egy kút. Aztán a régi osztrák katonai térképekből kiderült, hogy tulajdonképpen két telek volt itt, és hátul is volt egy ház – mondja Attila.

A telken a háromoldalas tornácos ház mellett egy ugyanolyan korabeli ház (sütő) is áll, amely szintén felújításra szorult. Annyira rossz állapotban volt, hogy mindenki a lebontást javasolta, így Attilának mérlegelnie kellett: kiszámolta, mennyibe kerül a bontás, és mennyibe a mentés. Nagyjából ugyanakkora összeg jött ki, így végül a mentés mellett döntött, és a ház is megmaradt. Emelőkkel felemelték, és betonalapot öntöttek alája, az ablakok helyébe pedig egy Kadicsfalván bontásra ítélt gyönyörű zsalugáteres ház ablakai kerültek. Eleinte a szomszédok is furcsán néztek rá, de amikor összeállt a kép, megértették.

– Nagymamám idősebb korában sok időt töltött nálunk Udvarhelyen, nagyon sokat mesélt a régi időkről, a háborúról, hogyan menekültek, és hogyan zajlott náluk a házkutatás a háború után, mert – ugye – a testvére parlamenti képviselő volt. Annyira filmbe illő, hihetetlen történeteket mesélt, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Az egyik jelenet mai napig előttem van: a kiskatonák, miközben borogatják a fiókokat, a „sziguráncás” tiszt feláll az ebédlőasztal közepére, és a nagyapám hegedűjén játszik. Rengeteg ilyen sztorit mesélt el, ami miatt kötődtem a házhoz, és nagyanyám halála után gyakran arra riadtam föl álmomból, hogy el van hanyagolva a ház, omlik össze, holott ez nem volt igaz – meséli álombéli aggodalmait Balázs Attila.
Nagymamája 2001-ben bekövetkezett halála után öt évvel döntött úgy a család, hogy el kellene adni a házat, viszont a nagymamának az volt a kérése: vagy családon belül veszi meg valaki, és megóvja, vagy a falu vezetősége vásárolja meg falumúzeumnak.
– Amikor szóba került, hogy felajánlják a falunak, azt mondtam, én megadom az árát. Épp egy vagány terepjárót akartam vásárolni, de végül azt a pénzt befektettem a házba – emlékezett vissza Attila.
Vásárlás után nem volt könnyű feladata, rengeteg előítélettel kellett szembemennie, hisz akkor még furán néztek azokra, akik egy ilyen régi házba pénzt fektetnek, ahelyett, hogy új, modern, komfortos házat húznának fel.

– Igazából minél jobban szeretsz egy régi házat, minél jobban meg akarod menteni, annál kevésbé kezdesz félni tőle. Szerencsére a tető mindig rendben volt, egyetlen nagy hibája van a háznak, hogy 1992-ben a százéves zsindelyes tető rossz állapotban volt, és hullámpalával födték be, ami egyáltalán nem szép, de tökéletesen megóvta a házat. Még ezt kell kicserélnünk, minden egyebet feljavítottunk.
A rómaiaktól tudjuk, hogy a vizet el kell vezetni, és ennél a háznál értettem meg, hogy ez mennyire fontos az állagmegőrzés céljából. Szerencsém volt, mert egy nagyon jó zetelaki ácscsapatot találtam Sebestyén Bernát vezetésével, és nem kifogásokat kerestek, nem a könnyebbik utat, hanem a jó megoldásokat választották. Az elrohadt díszes hónaljkötést Bernát pillanatok alatt újrafaragta, és megdöbbentő volt látni, hogy vannak még fiatalemberek, akik értik a régi mesterséget. A régi faragott kőlépcsőt is felújította. Aztán apámmal tapasztottuk meg és meszeltük ki a házat, az ajtókat, ablakokat is együtt csináltuk. Az orosz csapatok bejövetelekor nagyapámék másfél évet Magyarországon éltek, mivel az adminisztráció egy része menekült, így a háború alatt sok minden eltűnt a házból. Ezért vásárolnom kellett odaillő bútorokat – tér ki a ház berendezésére.

Megtartották a közel 140 esztendős tapasztást

Attila mindenhez ragaszkodott, ami a régi házhoz tartozott, így az sem volt kérdés, hogy a tapasztást is átmenti a felújított házra.
– Úgy képzeltem el, hogy a 120 éves tapasztást meg kellene menteni, amiben még látszottak a búzakalászok. Egy nagy teknőben újraáztattam, és ugyanazt tapasztottuk vissza a házra. Mivel hosszú távon turizmusban (is) gondolkodom, lehet, hogy mégsem volt jó ötlet, hisz nem mondhatom meg például a vendég kisgyereknek, hogy ne dőljön neki a falnak, miközben nyomkodja a telefonját. A telekhez egy húszáras kert is tartozik, akár alkotótáborokat is lehetne itt szervezni, ami egyrészt öregbítené a falu hírnevét, másrészt az otthagyott alkotásokból gyűjtemény jöhetne létre, ami megmaradna a falunak. Ajánlottam a falu vezetőségének, hogy a kertben akár öt-tíz régi székelykaput is fel lehetne állítani – ötletel Attila.

Tervek ugyan vannak jócskán, jelenleg az oroszhegyi birtokon stagnál az élet, hisz Attiláék néhány éve kertes házba költöztek Udvarhelyen, ahol szintén rengeteg munka van a ház körül. Viszont az oroszhegyi kertet ugyanúgy rendben tartják, kaszálják, megmetszik a gyümölcsfákat, csak Attila szavaival élve most nem tudják élvezni, mert nem tudnak egyszerre két helyen lenni.
– A régi térben a modern élet meg kell találja az egyensúlyt, a  kényelmet. Ez mindenkinek mást jelent. Senkit nem ítélek már el, mert beépíti a tornácot. Régebb szörnyülködve néztem, ha ilyesmit láttam, de végül is mindenki maga tudja, hogyan érzi jól magát. Ha huszonegyedik századi emberként akarunk élni egy tizenkilencedik századi házban, akkor mindig lesznek kompromisszumok, hisz senki sem egy reformkori díszletben szeretne színjátszó lenni. Ha benne élünk, ha használjuk, akkor az a mában történik, és a mai ember szereti a kényelmet – fogalmazott Attila.