Küsmöd Hargita megye félreeső részén helyezkedik el, akinek nincs útja arra, talán sosem fordul meg a csupán néhány száz lelket számláló településen. Antalfi Gizella innen indult fiatalkorában, és nyugdíjazása után ide vágyott vissza, ahol nemcsak önmagával, hanem az őt körülvevő természettel is teljesen összhangban él. Amint belépek a kapun, és bemutatkozunk egymásnak, ebédhez invitál. A gyerekei által is igen kedvelt báránypörkölttel, puliszkával és uborkasalátával kínál, s miután jóízűen elfogyasztottuk a pompás ebédet, körbevezet a közel egyhektáros portán, ahová Hattyú, Fótos és Törpi, a három kutya is elkísér.

„A szépre emlékezem…”

Az udvaron két ház áll, a szőlőlugassal körbeölelt régi bennvaló közel kétszáz éves, amelyet apai dédszülei építettek, az új pedig a hatvanas években készült el, ahová a nagyszülők költöztek át, a fiatalokat egyetlen lányukkal a régi házban hagyva. Az együttélés továbbra is megmaradt, csupán a szálláshely különült el.
– Számtalan nehézsége volt az együttélésnek, de én mégis a szépségére emlékszem. Valami olyan tökéletes összhang volt az együttműködésben, olyan íratlan szabály szerint működött minden, ami megmagyarázhatatlan. Mindenki tudta például a feladatát, és szó nélkül végezte. Élénken emlékszem, hogy édesapám idős korában is ölbe vette édesanyámat, és így beszélgettek. Szépen éltek – mondja Gizike, s amint belépünk a régi házba, rögtön sorolja, hogy ki hol ült, kinek mi volt a feladata. – Nagyanyám font, édesanyám géppel varrt, édesapám faragott. Apó meg én felváltva olvastunk: Toldit, Petőfi-verseket, Tamás bátya kunyhóját… Mindent, ami a kezünkbe került. És ez minden télen így ment, amíg együtt töltöttük a teleket. Ha visszagondolok, most is simogatja a lelkemet ez a családi idill. Hallom, ahogy dúdol a tűz, s talán ezért kell most is dúdolnia a szobámban. Sokan kérdezik, hogy miért nem köttettem be a kényelmes központi fűtést. A blokkban központi fűtés volt, de semmi nem ér fel a tűz dúdolásával. Közel áll hozzám az egyszerűség és a többé-kevésbé megvalósítható rendszerfüggetlenség. A fával tüzelés ilyen. Szeretem amúgy az egyedüllétet, de ápolom a kapcsolataimat is – mondja, amikor arról érdeklődöm, nem ijesztő-e a magány.

Az ősök iránti tiszteletből őrizte meg a tárgyakat

A ház és pince után a csűrbe sétálunk át, amely hatalmas nappalivá alakult át, sok-sok ággyal, régi szekrényekkel berendezve, a nagy kivetítő pedig arról árulkodik, hogy itt minden használatban van, a családtagok és vendégek kiváló társalgó- és szórakozóhelye az egykori szénatároló. Az ősök által szőtt vászonzsákokból és szőttesekből improvizált kiállítás díszíti a csűr belső terét, még érződik a széna és a régi gerendák jellegzetes illata.
– Megőriztem minden épületnek a régi formáját, csupán a belső tereknek adtam új funkciót: a szekérszínből nappali lett, a tehénpajtából könyvtár, a juhpajtából szerszámtároló, a pincéből hűvös társalgó nagy melegekben. Ennek a megkoronázása a családi múzeum – taglalja Gizike.
A csűr mögött jókora lefödés alatt, amely egykoron búzaszínként funkcionált, itt rendezte be az örökös a régi tárgyak kiállítását, mint mondja, saját kedvtelésére és az ősök iránti megbecsülés bizonyítékaként.

– Az irántuk való tiszteletből őriztem meg ezeket a tárgyakat, én így becsülöm az emléküket. Saját családi gyűjtemény, a kapun kívülről semmit nem hoztam be. Hogyne értékelném, hisz még emlékszem, amikor édesapám télen faragcsálta a gereblyefokot. Ezekben a tárgyakban benne lüktet az elődeim lelke, a gondolat, ahogy kigondolták, megcsinálták. Rajta van a kezük nyoma. Sokszor eszembe jut, hogy miként tudtak olyan sokat dolgozni. A nők szőttek, fontak, nem volt mosógép, nem volt hűtőszekrény, és mégis elégedetten éltek. A gyűjteményt nem állt szándékomban másoknak is mutogatni, nincs igényem arra, hogy kifelé éljek. Jól megvagyok magammal, Istennel, a barátokkal, az állatokkal és a növényekkel – mondja őszintén.

– Összehoztam a régi tárgyakkal a mai igényeket. Megőrizve azt a kort, de a mostani életszükségleteknek megfelelően, hiszen nagyon sok barátot fogadok, és fontos volt, hogy a hely alkalmas legyen erre. Vendégházat nem szeretnék működtetni, mert nincs elég energiám hozzá, a pénz pedig nem motivál, viszont aki ezzel foglalkozik, minden elismerésem. Annak idején a faluban minden nő és férfi iparművész volt, de már csak négyen tudnak szőni, az én generációmból ketten. Az én utam más, bennem inkább az munkál, hogy a közeli és messze élő barátaimmal beszélgessek, ebbe fektessek energiát – jelenti ki a pozitív életszemlélettel és optimizmussal megáldott házigazda.

Gizike életfilozófiáját tanítani kellene, például azt is, amilyen természetességgel beszél az elmúlásról.
– Édesapám halála után édesanyám még tíz évet élt, és lassan lehagyta a szövést, a varrást, szép lassan elhagyott olyan dolgokat, amikhez már nem volt elég ereje. A tehén helyett vett egy kecskét, aztán azt is lehagyta, de tyúkokat és két disznót mindig tartott. Édesanyám halála után két évig maradt üresen a porta, aztán 2015-ben nyugdíjba jöttem, és a férjemmel egyetértésben hazajöttünk. Sajnos négy éve ő is elment – mondja.
A hatalmas kertben minden megterem, Gizike pedig párhuzamot von a növények és az emberi élet között.

– A magokat magam állítom elő, február 15-én kezdem az ablakban a vetést a paprikával, a zellerrel, majd március végén a paradicsommal. Annyira szeretem, hogy azt a pici magot, ami akkorácska, hogy csak szemüveggel látni, beleteszem a földbe, és az az élettelennek tűnő mag egyszer csak áttöri a földet, kidugja a hátát, fölegyenesedik, a szemem láttára növekedik, termést hoz, és amikor eljön az ideje, sárgulni kezd, hanyatlik és meghal. A növények évente emlékeztetnek arra, hogy ha bejöttünk a létbe, távozni is kell. Nem riaszt meg, nincs rossz viszonyom az elmúlással. Bibliaolvasó lévén, hiszem azt, hogy „amit szem nem látott, fül nem hallott és emberi elme meg sem gondolt, azt készítette Isten az őt szeretőknek”. Hiszem azt, hogy Isten nem értelmetlen létbe taszított bennünket. Sokféle világnézet van, az enyém ilyen. Ez a lényegem, ez mozgat – mondja teljes meggyőződéssel.
Hogy miért nem magányos, és miért nem unatkozik sosem? Egyrészt ott a hatalmas udvar és kert, amit meg kell művelni, rendben kell tartani, másrészt nyáron podcasteket hallgat, télen pedig sokat olvas. Szépen is meg lehet öregedni, vallja, hisz a test, ha meg is öregszik, a lélek egy kis odafigyeléssel fiatal maradhat. Talán ezért van, hogy aki betér ezen a kapun, békét és harmóniát tapasztal, itt mindenki jól érzi magát és visszakívánkozik.