A nyikómenti Kobátfalva egyik kis csendes zsákutcájában, a település Dömötörfala részében, az Üleméres nevű dűlő alatt szépen felújított ház hívja fel magára a figyelmet. A faragásokkal díszített kapun belépve az udvar jobb oldalán a lakóház, bal oldalán a kibővített nyári konyha áll, mögötte a jó állapotban megmaradt csűr, amit szintén felújítottak.

Nem csupán a ház tartóoszlopait, de még a kútkávát is faragások díszítik. Kassay Vilmos innen nősült, s néhány évvel ezelőtt, miután üresen maradt a ház, feleségének szülői örökségét nem hagyta az enyészetre. Ugyan örökösökkel nem áldotta meg őket az élet, mégsem hagyták elveszni a kobátfalvi bennvalót. Amint optimistán fogalmaz, előbb-utóbb a rendeltetését is megtalálják, hisz nem magának újította fel a házat.

– A nyikómenti székelyek lelkülete iránti tiszteletből nem hagytam elveszni ezt a bennvalót, hisz ezektől az emberektől annyi mindent kaptam sok éven keresztül, hogy kötelességem volt megmenteni. Akinek fontosak a gyökerei, a nemzete, nem adhatja fel ezeket az értékeket. Ez a záloga annak, hogy megmaradjunk. Talán még a mi generációnk kötődik a szülőföldhöz, a családi örökséghez, de a következő már lassan kezd elszakadni. Annyi szép és jó dolog van itt, hogy aki ezt feladja, saját identitását adja fel. Feladatunk megmenteni ezeket a régi házakat

– mondja Kassay Vilmos.

Faragott bútorok, hímzett függönyök…

A 170 éves kobátfalvi ház – amelyet felesége dédnagyapja, Izsák Domokos épített – az elmúlt évtizedekben többször esett át különféle javításokon, kitoldották az akkori tulajdonosok, így például a régi ablakokat is lecserélték, ezért a mostani felújításkor a régiekhez hasonlókat kellett visszaállítani. Egyszerűbb dolguk lett volna az örökösöknek, ha annyi modernizáláson nem megy keresztül, de az elmúlt évtizedekben más volt az ízlés.

Mindkét épület új bútorzatot kapott: a faragott székek, ágykeretek, szekrények és a hímzett függönyök, ágyterítők, párnahu­zatok őrzik a székely motívumokat. A lakóház tágas szobáiban hatalmas faragott ebédlőasztal székekkel, kandallóval csalogatja a vendéget. A falakat különféle trófeák díszítik.

A kibővített nyári konyha zöldre festett nyílászárói barátságos hangulatot kölcsönöznek a háznak, a szobákban az újak mellett a régi bútorok egy-egy darabja is fellelhető: festett pad, egy-egy régi szék, újrafestett fatartó… A polcokon könyvek sorakoznak, a házigazda maga is több verseskötet szerzője. A fa­lakat fekete-fehér fényképek díszítik, amelyek az elődöknek állítanak emléket. Nyugodt szívvel tekinthetnek a megmentett, szépen felújított bennvalóra, és örömmel nyugtázhatják: nem veszett el életük egyik nagy megvalósítása, hisz régen az építkezést megfeszített munkával, verítékkel, kalákában végezték.

– Akkor vagyok boldog, ha megtervezek valamit, és kivitelezem. Minél nagyobb a kihívás, annál jobban élvezem. Ilyenkor úgy érzem, hogy hagytam valamit magam után. Az a fontos az életben, amit maga után hagy az ember. Annak súlya van. Ezeken az épületeken keresztül marad meg a régi világ egy-egy darabja, elődeinknek tartozunk annyival, hogy megőrizzük

– mondja a házigazda, miközben a hangulatos, csenddel körülölelt tornácon beszélgetve felhívja figyelmemet a gerendára rovásírással írt szövegre: „Nagy vihar jöttekor bármi lészen bére, valakinek állni kell a tornác küszöbére.”