Apor Péter báró 1736-ban írt Metamorphosis Transyl­vaniae-jének alcíme, „azaz Erdélynek, régi együgyű alázatos idejében való gazdagságából e mostani kevély, cifra, felfordult állapotjában koldusságra való változása” paradox módon ma is aktuális. „Oka ezen írásnak” – kezdi Apor Péter a könyv első cikkelyében, és rögtön tisztázza is: „Kedves maradváink! Ezen régi erdélyi módot és szokást sokat gondolkodtam, ha deákul írjam-e le vagy magyarul. Végtére, hogy tisztábban és értelmesebben az dolgokat kitehessem, és a maradváink is jobban megérthessék, eltökélém magamban, hogy magyarul írjam. Oka penig ezen írásomnak az, hogy mivel ab anno 1687, amely esztendőben az német legelsőbben bejöve, azoltától fogva látom minden esztendőben új-új mód, avagy amint az német mondja, náj módi vagyon, úgyhogy mentől inkább szegényedünk, annál nagyobb titulusra és cifrább paszamántos köntösökre vágyunk, és már az atyáink szokott eledelit meg sem ehetjük, hacsak német szakácsunk nincsen, és különbnél különbféle drága étkeket nem főz; hogy azért azon időbeli bécsi szokás, amelyben, amint másutt is írám, más munkában, midőn erat pingvissimus vitulus et rarissimus titulus, maradváinknál éppen feledékenységben ne menjen, ami kevés eszembe jut, leírom.”

A fenti sorok summáját kortárs üzenetként, röviden úgy tudom összefoglalni: az örökség továbbadása lokális identitáskérdés.
2017-ben a Román Építészkamara (Ordinul Arhitecţilor din România) támogatásával létrejött Székelyföldi Építészeti Útmutatót sajnos csak román nyelven írtam (mert így volt rá mód), és most jutottam el oda, hogy magyarra fordítsam – mert tulajdonképpen itteni feleimnek íródott. Azóta a doktori kutatásom révén mélyebben és árnyaltabban látom az érintett kérdéskört, ezért e kezdődő sorozat nem a meglévő munka „deákról” magyarítása, hanem továbbgondolása lesz, mely a székelyföldi épített örökségünk kérdéskörét, az egyén és közösség faluképhez való viszonyulását, a több mint háromszáz éve kialakult székely kultúrtáj megőrzésének szükségességét járja körül. És azt, hogy mi módon tudnánk lokális identitásunkat a kortárs építészet segítségével kifejezni, megőrizni.

A szülőföldjét szerető embert büszkeséggel tölti el, amikor az idegenből érkezők rácsodálkoznak a hagyományos faluképre, értékelik az évszázados házakat. Restelkedik olyankor, amikor ezt az egységet és nyugalmat megbontja egy-egy képbe nem illő tarka „palota”, és fájdalmas számára, ha az öreg ház az enyészeté lesz, amikor omladozófélben gazdátlanságáról beszél az arra járónak. Mégis gyakori jelenség, hogy az öreg házak gazdái teherként tekintenek az örökségre, nem az értéket látják benne. Tény és tudomásul kell venni, hogy ezek a házak sosem voltak tökéletesek. De természetesek voltak, és könnyebb együtt élni kíméletes megoldásokkal tompított hibáikkal, mint teljesen megszüntetni azokat. Igényekhez igazítható-e a ház, vagy éppen fordítva: a ház formálja, diktálja az igényt, igényességet? Ez kultúra kérdése is.
 

Más életvitel, más életszemlélet

Egykor a székely ház egy konyhaként is működő, nyílt tűzhelyes szobából és egy „ereszből”, azaz olyan helyiségből állt, melynek hiányzott egy oldala. Később az életmódváltás és tüzelési mód változása miatt az ereszt beépítették, de a család továbbra is a konyhában élte az életét, majd ebből különítették el a hálókamrát, és a ház része lett egy tisztaszoba is – lassan fejlődött, terebélyesedett a ház, az igények és lehetőségek szerint. Ma így néz ki egy tervezési téma: a házban kell legyen előszoba, nappali, konyha, fürdőszobából több is, külön gyerekszoba (minden gyereknek), külön hálószoba felnőtteknek, és még kellene egy ruhatár, mosókonyha, iroda, hobbiszoba, vendégszoba… Ezt nem kell feltétlenül a könnyen hozzáférhető hitel előidézte pazarlásnak nevezni, hanem egy más életvitel, egy más (lassan fenntarthatatlan) életszemlélet eredményeként kell felfogni, ami keveseket ösztönöz arra, hogy egy pici öreg házból vagy egy kötöttségekkel teli régi épületből próbáljanak lakható otthont formálni. Olyan régi épületből, ami megroskadt és megdőlt, tele van repedésekkel, falai nyirkosak és salétromosak, plafonja beázott, padlója elkorhadt, ablakain befúj a szél. De azért abból a régi, józan gondolkodásból valamit mégiscsak vissza kellene hozni a „náj módi” flancolás helyett: mert például minek kell egy falusi háznak emeleti erkélye legyen, mikor kiülésre ott van egy egész udvar?

A ma innovációja lehet a jövő hagyománya

A hagyományt akkor tiszteled, ha azt teszed, amit ma a nagyapád tett volna, és nem azt, amit a nagyapád tett; ilyen értelemben a hagyomány ellentéte a haszontalan, nem a modern/kortárs. Ugyanígy tisztán kell látnunk, hogy az innováció hajszolásával nagyon gyorsan elveszíthetjük a hagyományt. Illetve vidéken ez a kettő együtt létezik. A ma túl keveset őriz a tegnapból, és a holnap még kevesebbet fog a mából, de a ma innovációja lehet a jövő hagyománya. Az új technológiák, a gyors kommunikáció, az egyre gyorsabb életmód és az éghajlati problémák akut korában könnyű azt állítani, hogy az örökség, a lokalitás és a regionális identitás csak régimódi, furcsa és talán lényegtelen fogalmak. Úgy tűnik, könnyebb félretenni a kulturális örökséggel kapcsolatos összefüggéseket, mint foglalkozni a vele kapcsolatos kihívásokkal. Ha elhanyagoljuk az örökséget, azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük az épített környezet gazdag kulturális sokszínűségét, a kultúrtájat, és ezzel együtt a kollektív emlékezetünket is.

 A faépítészet a mi székelyföldi örökségünk

Hiszem, hogy nem kell sutba dobni a hagyományt, ha épp valami gyökeresen új kihívással találkozunk – hanem rugalmas és egészséges szemlélettel kell kezelni.
Egy sportcsarnok, egy lovarda jóval nagyobb, mint amit valaha megépítettek falun, a parasztházak környezetébe. Nem lehet ezeket a mai igényeket figyelmen kívül hagyni, ha itthon akarunk élni. Itt van a pillanat, amikor nemcsak a régi házakról, hanem ezek örökségéről, az általuk megőrzött hagyományról kell beszélnem, hogy igenis, lehet vele valamit kezdeni. A faépítészet a mi székelyföldi örökségünk. Évszázadok óta ebből építünk, mégsem idejétmúlt anyag: egyben a jövő is. Mint környezetbarát, fenntartható, alacsony energiafelhasználású, megújuló nyersanyag. Az elmúlt évtizedek során sokat fejlődött a faszerkezeti építés technológiája. Nagyon sok lehetőség adódik ebből a kettősségből, amikor a fa a múltat és a jövőt is jelenti. Izgalmas kihívás: mit teszünk ezért a jelenben?
Nemcsak építészetileg, de nevelés szempontjából is. Mert mennyivel másképp jár be abba a tornaterembe vagy lovardába a gyerek, ha tudja, hogy annak egy-egy része az ő édesapja asztalosműhelyében készült, vagy a tetőt az ő nagyapja ácsolta – neki is.

 Az építészet nem lehet öncélú, mindenkit egyenlően, méltósággal kell szolgálnia
 Furcsa, ha építészként az mondom: nem a szegényes anyagok házi készítésű szükségszerkezetei a szégyellnivalók – sőt ma ezt kézművességnek hívjuk, és igazából újra felfedezzük, mentjük a régiből, mi menthető, és kísérletezünk, hogyan lehetne a hagyományos mesterségeket hasznosítani a kortárs építészetünkben. Nem lesz minden egyből tökéletes, így nem lehet elvárni, hogy egy színtiszta, széles körben alkalmazott markáns székely építészet a semmiből csak úgy előbukkanjon, és mindenki egyből felkarolja – pedig de jó volna! Alakul, vannak eredményei, és a kísérletezésnek mindig helye kell legyen. Ezért tartom úgy, hogy nem feltétlenül az „ízléstelen” építészet a káros (vagyis ami eltér a közízléstől), hanem a kivagyi, szükségtelen, értelmetlenül szabályt szegő, használatlan, fenntarthatatlan és a szomszédságokra, élő természetre fittyet hányó.  Mert kirekesztés mellett hiábavaló a szépség: az építészet nem lehet öncélú, mindenkit egyenlően, méltósággal kell szolgálnia. Ennélfogva egy régió építészetét nem a csúcsok, a remekművek határozzák meg, hanem az átlag. Ezért kell korrekt, jó épületeket létrehoznunk, minél nagyobb számban.  És ez mindannyiunk feladata, mint az is, hogyan tudjuk meglévő épületállományunk szakmai értékét megőrizni.

 A múlt és jelen egymás mellett több, mint két igeidő: a jövőt jelenti!
 A 2008-as válság, a Covid és az ukrajnai háború óta sokat változott a világ. Másra figyelünk, mint azelőtt. Felértékelődött a vidék és ami kéznél van. A fenntarthatóság gondolatának jegyében minden esetben meg kellene vizsgálni, hogy egy meglévő épület bontása elkerülhetetlen-e, vagy átalakítással, felújítással alkalmassá tehető-e mai funkciókra. Ilyen értelemben erdélyi értelmiséginek erkölcsi csőd új házat építeni, mikor annyi régi épületet lehetne továbbgondolni a mának.  Ez nem múzeum létrehozását jelenti, hanem értéktöbblet-hozzáadást egy meglévőhöz. Aminek lehet, hogy a funkcionális értéke picit kevesebb, mint a teljesen újnak, de erkölcsi, érzelmi stb. többlete van. Mert, mondjuk, a nagyszüleim háza volt. És sok kedves emlékem fűződik hozzájuk, de ők már nincsenek közöttünk. Csak a házuk vagy egy bútordarab tőlük. Ilyen értelemben a múlt és jelen egymás mellett több, mint két igeidő: a jövőt jelenti. Azt a jövőt, amelyben a régi az új új. És ma csak azt teszem mellé, ami feltétlenül szükséges. Nem a reklámok által kreált vágyak szintjén, hanem a feltétlenül szükségesség elve szerint. Mert mindig is a józan paraszti ész volt az ökológia alapja.
Sok esetben a régi épület arculatának megőrzése a korábban kialakult, harmonikus utcakép megőrzését is jelenti. Ugyanakkor a meglévő épület(rész) megőrzése, átalakítása révén a bontással, a törmelék elhelyezésével, az új építőanyagok előállításával és helyszínre szállításával, illetve beépítésével járó költségeket, energiát, szén-dioxid-kibocsátást lehet megspórolni.
Új épületek esetén a kultúrtáj iránti tiszteletet felületesen a külső burkolatok hagyományos anyagainak felhasználásával vagy a hagyományos térfogatok és méretek alkalmazásával lehet elérni. Ezek a választások azonban felszíni megoldások maradnak. A jó tervezés ismeri és tiszteletben tartja a múlt hagyományos formáit és anyagait, de az innováció révén kortárs módon alkalmazza azokat az adott kontextusban. A személyre szabott válaszhoz nem elhanyagolható a helyszín gondos elemzése, a környezettel való megfelelő kapcsolat, a hely megértése.

A másolás és mímelés által létrehozott üres formák indokolatlan erőfeszítést jelentenek. A kortárs építészet – a helyszínnel párbeszédben, a hely értékeire alapozva – emeli annak értékét. A félreértett hagyomány erős fegyver, egyfajta vétó, amely megakadályozhatja a kortárs faépítészetet a vidéki környezetben. A fával kapcsolatban a tűztől való félelem szintén erős vétó. De ezeken a félelmeken túl a vidéki építkezés felvet néhány kérdést, mégpedig erkölcsi kérdéseket is. A hely szellemében kell csinálni… de ezt olyan kortárs nyelven érdemes megtenni, amely a kultúrtáj minőségéhez emelkedik. Úgy gondolom, hogy egy upcycling révén megújuló ház zöldebb, mint egy passzív ház, és megvan az az előnye, hogy megőrzi a szentimentális, környezeti és történelmi értékeket és a többi…
 
Helyi anyagokkal, helyi emberekkel…
 Az építkezésekhez mindaddig nem szabadna új nyersanyagokat felhasználjunk, míg van mit újrahasznosítani. A helyi anyagok használatával pedig a helyi kisipart, a helyi mester­embereket (és azok gyerekeinek képzését, tanulását) segíti az építtető, s így a helyi gazdaságban marad a pénz. Nagyapám öreg házánál maradva: ő azt úgy építette, hogy a környékünkön fellelhető anyagokat használta, és azokkal karban is tudta tartani. Nem lehet egy az egyben megtenni ezt ma, de ha ezt a szemléletet folytatjuk, és a lehető legtöbb helyi anyag felhasználásával építkezünk, mondjon bárki bármit is, úgy tartom, hogy hagyományt őrzünk, a józan (paraszti) ész és környezetre való odafigyelés hagyományát.
Lehet, hogy a fent leírtak utópisztikusak, a vázolt célok elérhetetlenül messze vannak. Bethlen Gábor fejedelem szavait idézve („nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet”) hiszem, hogy kisebb-nagyobb lépések megtehetők, reális költséggel, reális időn belül.
A folytatás(ok)ban az eddig leírtakat próbálom körüljárni, nem az építészszakma, hanem a hétköznapi ember fejével gondolkodva egy lehetséges székelyföldi építészeti útmutató keretében.