A kápolnásfalusi tájháznak otthont adó épület 1897-ben már biztosan állt, hisz abban az évben Orbán Pál nevére telekkönyvezték, az építésének pontos idejét azonban ma már nem ismerjük. Utolsó lakója, Orbán Ferenc az 1990-es években költözött ki belőle, amikor a korábban elvett földterületért (amelyre később a kultúrház épült) tömbházlakást kapott – meséli a tájház vezetője, Bálint Irma tanárnő.
A ház ezután lassan romlani kezdett. A tető állapota egyre rosszabb lett, és úgy tűnt, előbb-utóbb eltűnik belőle mindaz, ami egykor jellemezte. Közben azonban már megvolt egy másik, különleges történet: a faluban évtizedeken át gyűltek azok a régi tárgyak, amelyeknek még nem volt állandó helyük.

Amit mások kidobtak, Irénke néni megmentette

Balázs Irénke tanítónő már a hatvanas évek végén észrevette, hogy gyorsan változik a falu. Megjelentek az új edények, bútorok, ruhák, a régi használati tárgyak pedig egyre inkább fölöslegessé váltak. Ami korábban természetes része volt a háztartásnak, azt sokan már nem akarták őrizni. Ami a padláson vagy a kamrában útban volt, azt kidobták, elégették, vagy egyszerűen hagyták tönkremenni. Irénke néni viszont gyűjteni kezdte ezeket. Volt, amit kapott, volt, amit megvásárolt, és azt is feljegyezte, kitől származik az adott darab. Nemcsak a tárgy érdekelte, hanem a története is. Férje, Balázs Pista bácsi szintén támogatta a gyűjtőmunkát, így évről évre egyre több minden került hozzájuk. 

A gyűjtemény egy ideig a kultúrotthonban kapott helyet, a könyvtár közelében. Ez azonban nem bizonyult jó megoldásnak, mert a termet a színjátszók is használták, és előfordult, hogy egy-egy régi tárgyat előadás kellékeként vettek elő. Volt, ami eltört, más pedig egyszerűen nem került vissza a helyére.

Irénke néni ezt nehezen viselte. Tudta, hogy ezekből a tárgyakból már nem lehet újabbakat szerezni. Ha egy régi láda, pad vagy szőttes eltűnik, vele együtt egy darab helytörténet is eltűnik.
1989-ben, amikor erre lehetőség nyílt, a tárgyakat az iskolába vitték. Ott már nagyobb biztonságban voltak, de ez még mindig csak átmeneti megoldás volt. Egyre világosabbá vált, hogy szükség lenne egy valódi tájházra. Mivel nem született gyereke a Balázs házaspárnak, keresniük kellett egy utódot, akire rábízzák a gyűjteményt.

Egy régi ház új élete

Bálint Irma férjével 1985-ben került Kápolnásfaluba tanítani. Az évek során egyre közelebb került a tanítónő által a gyűjteményhez, és lassan az is világossá vált számára, hogy nem elég megőrizni a tárgyakat: olyan helyet kell találni nekik, ahol együtt maradhatnak, és ahol eredeti környezetükhöz ha­sonlóan lehet bemutatni őket. A régi Orbán-ház erre ép­pen alkalmasnak tűnt: három­osztatú, fából épült parasztház, amelyben egykor több generáció élhetett együtt. Az utcafront felőli helyiség volt a tisztaszoba, hátul helyezkedett el a lakórész, középen pedig a kamra. A tornác is megmaradt. A külső falon egy üveglap alatt még a ház régi szerkezetének egy részlete is látható. A cél az volt, hogy amennyire lehet, eredeti állapotában őrizzék meg az épületet. Nem minden volt egyszerű: a hátsó helyiség gerendái annyira rossz állapotban voltak, hogy ki kellett cserélni őket, a tetőt pedig szintén rendbe kellett hozni. A cserepet Baconból szerezték be.

A tájház nem egyetlen nagy beruházás eredménye, hanem évek alatt, kisebb pályázatokból, támogatásokból, az iskola segítségével és sok önkéntes munkával valósult meg.
Balázs Enikő tanítónő segített a pályázatok megírásában. Az iskola költségvetéséből többször jutott pénz festékre, szegekre, villanyszerelésre, az iskola dolgozói pedig a takarításból és a tárgyak rendbetételéből is kivették a részüket. Péter István, az iskolamester a tapasztási munkák egy részét végezte el, később Benedek Imre segített a tető javításában és az épület karbantartásában, ma Péter Róbert gondozza a házat.

A hagyományos tapasztás különösen nehéz feladatnak bizonyult. Ma már kevesen tudják, hogyan kell sárral megfelelően tapasztani egy régi falat, Bálint Irma ezért idős embereket keresett fel, akik még emlékeztek a régi technikára.

Így lett lassan a romos Orbán-házból tájház. 2005-re az épület megújult, és végre befogadhatta a gyűjteményt.

Irénke néni végre együtt láthatta a gyűjteményt

Ez különösen fontos pillanat volt Balázs Irénke számára. Bálint Irma ugyanis szerette volna, ha a gyűjtő még megérheti azt a napot, amikor az évtizedek alatt összegyűjtött tárgyak végre méltó helyükre kerülnek. Irénke néni ekkor összehívta a vele egykorú asszonyokat, akik még pontosan tudták, minek hol volt a helye egy régi házban. Tudták, hogyan kell berendezni a tisztaszobát, hová kerüljenek a bútorok, hogyan vetették meg az ágyat. A tárgyak közben folyamatosan érkeztek az iskolából, ahol megtisztították…

Ezzel ért véget valójában Irénke néni több évtizedes gyűjtőmunkájának nagy szakasza: amit külön-külön mentett meg, az végre egy helyen állt össze gyűjteménnyé.

Egy faragott sótartó 1758-ból

A tájház egyik legrégebbi darabja egy 1758-ban faragott sótartó. Bálint Irma számára ez különösen fontos tárgy, amely egyszerű használati eszköz ugyan, mégis több mint két és fél évszázadot élt túl, és ma már fogalmunk sincs, hány ember használhatta az idők során.

Van a gyűjteményben egy fából készült gyermekültető szék is, amely első látásra talán csak egy régi bútordarabnak tűnik, valójában azonban sokat elmond az akkori családi életről. A kisgyerek nem különült el a felnőttek világától, miközben az anya vagy a nagymama dolgozott.
A tisztaszobában egy 1770-ben készült kelengyésláda is látható, fából faragták, fa­szegekkel állították össze, vasat nem használtak hozzá. Mellette egy 1870-es láda áll, de vannak 1887-es és 1888-as évszámmal ellátott padok is.

A kelengyésládáknak egykor különösen fontos szerepük volt, ugyanis a lányok házasságukra készülve szőtteseket, ruhákat, ágyneműket, vásznakat készítettek vagy gyűjtöttek, és ezek kerültek a ládába. Egy-egy ilyen darab ezért nemcsak használati tárgy volt, hanem egy család készülődésének része is.
A vetett ágyban szalmával töltött dunyha, de megtalálhatóak itt a szövés és fonás eszközei is, köztük a tiló, valamint olyan faedények is, amelyeknek a használatát ma már magyarázni kell.
Különleges darab a tömlöcös asztal is. A kihúzható részben tartották a kenyeret, vagyis ugyanaz a bútor szolgált asztalként és tárolóként. Egy mai látogató számára ez talán apró részletnek tűnik, egy régi háztartásban azonban nagyon is praktikus megoldás volt.

A székely ruha története

A tájház szőttesei között a székely viseletnek is fontos helye van. Bálint Irma még emlékszik arra, hogy amikor 1985-ben Kápolnásfaluban tanítani kezdett, az osztályában a lányok nagy része tudott szőni. Ma már csak két-három olyan ember van a faluban, aki igazán ismeri ezt a mesterséget.

A székely ruha története egy régi darabbal kezdődött újra, amikor Both Teréz néni megmutatta Bálint Irmának a saját viseletét. A család már nem használta, ezért a tanárnő megvásárolta, majd maga rekonstruálta. Ferenc Eszti néni megszőtte hozzá az anyagot, Both Teréz néni pedig megvarrta a ruhát. Ez 2000-ben készült el, és március 15-én vette fel először. Amikor megjelent benne a rendezvényen, mások is emlékezni kezdtek. Előkerültek a régi történetek.

A régi viselet így lassan újra megjelent Kápolnásfaluban. Péter Editke Teréz nénitől tanulta meg a ruha készítését, és az Irma ruhájából megmaradt anyagból még egy új vizitke is készült. Később fiatalabb asszonyok is készíttetni kezdtek maguknak székely ruhát.

Egy közösség nem mindig veszi észre saját értékeit 

A kápolnásfalusi tájházban ma a gyűjtemény nagy része továbbra is Irénke néni munkájának eredménye. Bálint Irma szerint sokszor éppen azzal van a legnagyobb gond, hogy egy közösség nem mindig veszi észre a saját értékeit. Ami otthon, a padláson vagy a kamrában van, azt fölösleges, ócska kacatoknak hiszi. A tájház viszont más fénybe helyezi ezeket a tárgyakat.

Ami egy családnál régi holmi volt, itt már emlék. Egy kelengyésláda nemcsak láda, hanem egykor volt lányok és asszonyok története. Egy szőttes mögött ott van a szövőszék mellett dolgozó nő munkája, a gyermekültető szék pedig arról mesél, hogyan nőtt fel a kicsi úgy, hogy közben az anyja vagy a nagyanyja mellette dolgozott.
Így maradt meg a tájházban nemcsak néhány régi tárgy, hanem egy darab abból a mindennapi életből is, amely nélkül ezek a tárgyak ma már nem lennének érthetők.