Ideális lenne, ha továbbra is megmaradna a csűrök mezőgazdasági funkciója. Ez bizonyos keretek között, állategészségügyi előírások betartásával lehetséges. A háztáji kis gazdaságok fennmaradását biztosítaná és esélyt adna az önellátásra. Be kell látnunk: a csűrök jelenlegi formájukban nagyobb, a hagyományoshoz képest több jószágból álló, piacra termelő gazdaság befogadására alkalmatlanok – a piacgazdaság kinőtte a csűrök kereteit.  Kínálkozó lehetőség, amikor egy csűrsor épületeit egybenyitva, a szomszédos telkeken lévő csűröket is használatba véve történik előrelépés. Például úgy, hogy a szomszédban tárolható fedél alatt a széna, a saját csűr esetében az odor és a csűrköze az istállóhoz csapódik. Egyre több azonban a sorsára hagyott csűr. Nemcsak a falukép részei, hanem sok esetben a beépítési módjuk miatt mikro­klímát biztosítanak, ezért megtartásuk célszerű.

A túlélés szempontjából előnyükre válik, hogy tágasak, és sokrétű funkciót is lazán be tudnak fogadni. Az „újrahasznosítás” annál sikeresebb, minél inkább megőrzi a szénatárolás és a csűr közének egybenyíló, nagy tereit. Könnyen megfér itt egy galériás nappali, műterem és kiállítótér, kávézó, vendéglő, rendezvényterem. A csűrkapuk nagy nyílásainak megtartásával, beüvegezésével megfelelő megvilágítás biztosítható a csűrközén. Az istállók ablakai kicsik, az odor területén a szellőzőnyílásokon kívül gyakorlatilag nincsenek ablakok, a csűr hídjának egyetlen nyílása a szénafelhányó – így az építész ügyességére van szükség ahhoz, hogy a belső tereket ezeken a részeken a „homályból” kimozdítsa. A hagyományos térszerkezet felosztása/elaprózása nem kizárt, de kevésbé ajánlott. Ez utóbbi esetben a csűrbelső elvész, de az épület továbbra is megőrzi a faluképben és a székely kultúrtájban, illetve a mikroklíma kialakításában betöltött szerepét. Sok esetben a szükséges apró tereket jó lenne kivinni a csűrön kívülre, a lehetséges toldásokba, megtartva azt az elvet, hogy a csűr egy zárt rendszer: vagyis a toldások csak a főtömegnek alárendelt tömegek lehetnek.

Sajátos esetek

A hagyományos porták épített örökségén túl érdemes megemlíteni néhány különleges, sajátos helyzetet. A vidék épített örökségének részét képezik, és hozzájárulnak egy-egy település arculatához. Sok esetben nem esnek műemléki védettség alá, de egy esélyt megérdemelnek. Idetartoznak a kastélyok, kúriák, plébániaépületek/parókiák, vízimalmok, iskolák, egykori vendéglők és boltok, falusi jégpályák, szénatárolók, mérlegek stb.  
A fehér hollóként jelen lévő, igen nagy turisztikai potenciálú, reprezentatív kastélyok, illetve az ezek szerves tartozékaként működő kastélykertek kiemelt figyelmet érdemelnek. A kastély és kastélykert együttese az UNESCO meghatározása szerint tudatosan tervezett kultúrtájat jelent.
A kúriák szintén a nemesi életforma tükrei. A székely katonai demokrácia felbomlásával kialakuló társadalmi tagozódás eredményeképp a módosabb főemberek udvarházakat kezdtek építeni – a székely felkelésekben a köznép ezeket rendre feldúlta, de gyakran szenvedtek dúlásokat a betörő ellenségtől is. Botár István régész hívja fel a figyelmet, hogy a „kőház”, „kőházhely” dűlőnevek egykori kúriák meglétére utalnak.

Kovászna megyében, ahol mozaikosan keverednek a széki és vármegyei területek, nagyszámú kastély és kúria található (a másik két székely megyében kevesebb), és megfigyelhető az a mód, ahogyan a kastélyok építészete határozottan befolyásolta a székely nemesség életmódját és kúriáit. Nehéz különbséget tenni egy kisebb kastély és egy nagyobb kúria között. Ezek általában jól megválasztott helyen állnak, nagy telekkel rendelkeznek, és különleges kapcsolatuk van a tájjal. Gondolhatunk rájuk úgy is, mint mintagazdaságokra. A második világháború után kegyetlen sorsra jutottak mint az osztályellenség otthonai. Sokukat államosították, több lakásra osztották fel (a gyergyószentmiklósi Benedek-kúriában például nyolc család élt abban az időszakban!). Másokat mezőgazdasági termelőszövetkezet vagy állami gazdaság székházaként vagy magtárként hasznosítottak, de mindenféle karbantartási munka nélkül – és egy ponton összedőltek. A körülöttük lévő, hozzájuk szorosan kapcsolódó földterületeket felparcellázással csonkították, jelentősen zsugorították, és gyakran zavaró módon beépítették.
A még álló kúriák többsége pedig nem megfelelő átalakításokon ment keresztül, szigorú, azonnali, „funkcionális” stb. igényeknek megfelelően. Jó részük kritikus állapotban van.  Mivel „korlenyomatok”, nem tanácsos ezen épületek arculatát megváltoztatni, sem az épületeket bővíteni, kivéve minimális volumenű és visszafordítható megoldásokkal – ha nagyon megkerülhetetlen. A tetők formájának megváltoztatása nem elfogadható, ahogyan a ráépítés sem. A beavatkozások során épített örökségünk e rétegének műemlékként való kezelése akkor is ajánlott, ha az épületek nem szerepelnek a műemléki listán – általában értékes famennyezetekkel, falfestményekkel, faragott kőelemekkel stb. rendelkeznek.

A plébániaépületekre, illetve a parókiákra minden igaz, ami a kúriákra vonatkozik.
Az iparosítás előtti, népi építészetből fennmaradt, technikatörténeti szempontból érdekes „preindusztriális” épületek (vízimalmok, fűrészmalmok, kása- és kőtörők, posztóványolók, hámorok stb.) funkciója mára gyakorlatilag megszűnt, elsősorban abból adódóan, hogy működtetésük ma már nem kifizetődő. Ahol (nyomokban) megmaradtak, őriznek egy letűnt világot, és romos, elhanyagolt állapotuk ellenére szintén nagy turisztikai potenciállal rendelkeznek. Ez egyrészt lehetőséget jelenthet a rehabilitációjukra, másrészt fel lehet támasztani őket, ha divattá válik a hasznosításuk. Viszont fennáll a szerencsétlen beavatkozások közvetlen veszélye. Javasoljuk, hogy ezen objektumokat mihamarabb (technikatörténeti) műemlékké nyilvánítsák, és a beavatkozásoknál tartsák be a vonatkozó műemléki előírásokat.
A 20. század elején sok esetben a vízikerék-meghajtást gőzgépekkel váltották ki, később a praktikusabb villanymotorokra váltottak. Több gőzmalom épül ebben a korszakban, ezek ma rendszerint elhanyagolt állapotban vannak. Szintén az előbbi pontban vázoltak szerint kellene eljárni esetükben.

Az egykori gyarmatáru-kereskedések, falusi boltok gyakran utcasarkokon helyezkednek el, mintha a járdát direkt úgy csinálták volna, hogy az ajtón át nyílegyenesen az üzlet belsejébe vezessen. Ezek olyan városias jellegű épületek, amelyek a falvak központi részén jelentek meg és bizonyos értelemben tájékozódási pontként is szolgáltak. Mára brutális átalakításokon mentek keresztül: élősködő bővítéseken, furcsa ráépítéseken, ormótlan arányúvá változtatott nyílászárócseréken. Mindenképp javasolt az eredeti helyzet visszaállítása, korabeli fényképek után, megfelelő falkutatás után. A parazita bővítéseket el kell távolítani, és az ajtók/ablakok arányait vissza kell állítani. Ha új nyílásokra van szükség, azokat az eredeti homlokzati kompozíció tiszteletben tartásával szabad csak megvalósítani. Ugyanez vonatkozik a szükséges bővítésekre. A hagyományos fa nyílászárók visszaállítására kell törekedni, kerülni kell a PVC nyílászárókat, polikarbonátból készült előtetőket, a kirakatok üvegére ragasztott reklámokat. A falusi üzletek velejárója a jó cégér és az utcára korlátozott mértékben kitett áru.

Korabeli iskolák, egykori intézmények, építészeti vagy környezeti értékkel bíró épületek esetén ajánlott, hogy a jelenlegi előírásoknak megfelelő, szükséges terek/bővítések biztosítására irányuló beavatkozások modernek legyenek, lehetőleg helyi anyagokból. Az új épülettömegeket alá kell rendelni az eredeti épülettömegnek, és tiszteletben kell tartaniuk az eredeti homlokzat kompozícióját. Elfogadhatók nagyon kis lejtésű tetők, éppen azért, hogy ne versenyezzenek az eredeti épülettömeggel. Sajnos gyakran az eredeti ajtókat, ablakokat több épület esetében európai uniós vagy más forrásokból PVC nyílászárókra cserélték, és megváltoztatták a nyílások formáját és méretét is. A lehető leghamarabb vissza kell térni az épületek, nyílászárók eredeti formájához és kortárs, magas minőségű, de diszkrét beavatkozásokkal szabad bővíteni ezeket az épületeket. Ha nagyobb épületre van szükség, megfontolandó az új résznek a régitől nyaktaggal történő eltávolítása.
A szocialista időszak „haszonépületei” (például jégpálya­lelátók, agráripari épületek stb.) is jelen vannak a települések képében. Esetükben gondosan mérlegelni kell, hogy az adott korszak iránt érzett negatív érzés ne vetüljön ki az értékes építészetre, amely megérdemli, hogy megőrizzék és a jelenkori igényeknek megfelelően használják.