Homoródkeményfalva és Abásfalva a szentkereszt­bányai vasöntödét Brassó­val összekötő kereskedelmi út mentén található. Ez az útszakasz igen forgalmas kereskedelmi út volt egészen a XX. század elejéig. Miután 1918-ban a térképet átrajzolták, a főút már elkerülte ezeket a falvakat, a vasöntöde tevékenységének fokozatos leállítása pedig a két falu elszigetelődéséhez vezetett. Ezek a folyamatok járultak hozzá azonban a környék építészetének megőrzéséhez, a falvak ugyanis a homoródmenti építészet sajátságos vonásait őrzik, illetve a hagyományos építészet különleges szépségének jegyeit hordozzák magukon, ahol az alakzatok és azok funkciói szerves egységet alkotnak. Egyedisége ellenére a falu napjainkban komor képet fest. Kiemelkedő építészeti értékei ellenére, elszigeteltsége következtében impozáns házai elnéptelenedtek, elhagyatottakká váltak. Több házat viszont az elmúlt években felújítottak, s néhány fiatal család is kiköltözött a faluba.

Ahová mindig visszavágynak
Az unitárius templom szomszéd­ságában vakítóan fehér ház emel­kedik ki a többi közül, tulajdonosa 2001-ben vásárolta meg az akkor omladozó bennvalót és állította vissza eredeti formájába.
– Apai felmenőim homoród­szent­mártoniak, a Vargyas-szoros és az Almási-barlang erős szál volt gyerek- és fiatalkoromban, talán ezért is vonzódom ehhez a vidékhez – fog bele a mesélésbe Silló Ernő, amikor a kezdetekről érdeklődünk, és arról, miért éppen ez a település ragadta meg.
– Soha nem jártam Homoród­keményfalván, de barátaim hívására eljöttem, és épp eladó volt ez a ház. Felsétáltam ide a tetőre, és amikor láttam, ahogy vörösen süti a templom tornyát a nap, eldöntöttem, kell nekem ez a ház – emlékszik vissza Ernő.
A házat nagyon jó árban sikerült megvásárolnia, és a legfontosabb mentőmunkálatokat még akkor el is végezték: új tető került rá, az alapot megerősítették és egy kis szobát kivakoltak, amely aztán úgy maradt évekig. 

– Időközben sok helyen megfordultam a nagyvilágban, de ide mindig visszajöttem, itt érzem jól magam – mondja a ház tulajdonosa.
Felesége, Adrienn pesti lányként 2016-ban csatlakozott a „falusi csapathoz”.
– Azelőtt nem jártam Erdélyben, tehát nekem ez egy teljesen új világ volt, ráadásul nem is nyáron, hanem ősszel jöttünk ide, amikor hatalmas volt a sár, a gumicsizmát egy hétig le sem vettem a lábamról. Mivel a ház akkor még lakhatatlan volt, itt húztuk meg magunkat a garázs melletti helyiségben, amely most tetoválószalonként működik. Kempingszéken reggeliztünk, a szobát pedig – bármennyit tüzeltünk – egyszerűen nem lehetett kifűteni – mondja Adrienn, majd Ernő veszi át a szót: 
– A vécé akkor még kint volt, s egy vízbetétes kandallóval fűtöttünk, ami kegyetlenül füstölt. Amikor elmentünk Adri szüleihez Gazdagrétre, a liftben már éreztem, hogy rettenetesen büdösek vagyunk. Az édesanyja, amint kinyitotta az ajtót, csak ennyit mondott: „Megjöttek füstösék” – meséli Ernő kacagva.
Azzal mindketten egyetértenek, hogy a megfelelő körülmények megteremtése nem kevés időbe, pénzbe és munkába került. A kezdeti elképzelések egy részével, a nagy igényekkel idővel alábbhagytak, hisz a gyakorlatban minden másképp alakult.

– Amikor láttuk, hogy éppen nem úgy sikerül, ahogy elterveztük, kompromisszumot kötöttünk, és beértük azzal, ami volt. Még mindig van, mit alakítani, de nyolcvan százalékban most már elégedettek vagyunk – mondják.
Nyolcadik éve élnek kétlaki életet: hat hetet itt töltenek, két hétre Ernő Svájcba megy dolgozni, tetoválóművészként, Adrienn és a hároméves Bendegúz addig hazamegy a szülőkhöz Budapestre. Adrienn, mielőtt Székelyföldre került volna, a filmgyártásban dolgozott, de mivel itt ezt a munkát nem tudja végezni, átképezte magát sminktetoválónak. Ben­degúzt az udvarhelyi óvodába íratták be, így naponta a városba is bejárnak.

– A közel háromszáz éves házat sokkal puritánabbnak terveztem el annak idején, de aztán nemcsak az én igényeimet kellett szem előtt tartanom. Próbáltunk lavírozni, hogy élhető is legyen, de azért ne vigyünk be túl sok modern megoldást. Például nem csináltunk központi fűtést, hanem mindegyik helyiségben külön fűtünk. Arra törekedtünk, hogy ne csak egy ház, hanem otthon legyen. A berendezés nagy része fából és fémből készült, Adri hozta a letisztult formákat, rábíztam a ház belső dizájnját nemcsak azért, mert nagyobb rálátása volt ezekre a dolgokra, hanem mert így ő is jobban magáénak érezheti – teszi hozzá Ernő.

Fényt vinni a szürke falak mögé
Adrienn elképzelni sem tudta, hogy ebből a sötét, pici ablakokkal és hatalmas kőfalakkal körülvett épületből hogyan lehet meleg otthont varázsolni. Mivel nem avatkoztak bele a ház stílusába, az ablakok mérete megmaradt, ezért mai napig fájó pont, hogy kevés bent a fény. Azt tervezik, hogy a ház egyik falából kihasítanak egy részt, ahová üveglap kerülne, így több fény jutna a házba. A régi emberek napközben keveset tartózkodtak bent a házban, így ők is igyekeznek minél több időt kint tölteni a természetben, a kertben.

– Nagyon sok mindenre ráláttam a csapatban, ahol dolgoztam: anyagokra, stílusokra, színekre, és úgy éreztem, hogy ide is be tudunk csempészni egy-két dolgot úgy, hogy megmaradjon a ház régi stílusa, de mégis modern, lakható legyen. A berendezés stílusában van egyfajta északi vonal is, mert nagyon szeretem a letisztult színeket, formákat, de mégsem ipari. A berendezési tárgyak nagy részét külföldről hoztuk, a fürdőszobánk cementlapja például Marokkóból származik, a kádat Budapestről hoztuk haza az autó tetején – mondja Adrienn. A régi gerendákat Ernő újrahasznosította, ezekből készültek a lámpák.
A ház belseje meseszerű: vastag falai bástyaként védik a lakókat, a hálószoba alacsony bejárata hobbitlakra hasonlít. A nappali egyik sarkában míves öntöttvas kályha adja a meleget, amit mint megtudtuk, Szentegyházán öntöttek nyolcvan esztendővel ezelőtt, Ernő viszont Magyarországon vásárolta, így került vissza Székelyföldre.

Visszatérő motívumként jelennek meg a házban a lovak, itt-ott feltűnik egy-egy lovas szobor. Adrienn szerencsés embernek tartja magát, hisz már gyerekkorában tudta, mi érdekli: a lovak és a művészet. 
– Tízéves korom óta keresem a lovak társaságát, városi gyerekként a Tattersallban, vagyis a budapesti Nemzeti Lovardában kezdtem el lovagolni, ahol komoly alapokat kaptam akkori tanáraimtól. Húsz évig aktív része volt a mindennapjaimnak a ló és a vele való munka. Több saját lovam is volt, az utolsó­tól 2014-ben váltak külön útjaink, mert a munkám mellett kevés időm maradt a díjugratásra.

Nemcsak a házat díszítik különféle lovas szobrok és motívumok, a férjem által készített tetoválásaim témájának nagy részét is a lovak teszik ki. Aktívan már nem lovagolok, és edzéseket is csak a hozzám legközelebb álló lovas ismerőseimnek tartok, lezártnak tekintem életem e szakaszát. De ettől függetlenül a lovak külleme, személyisége és tekintélyt sugárzó magatartása életem meghatározó része marad örökre – mondja Adrienn.
A házaspár szerint olyan a vidéki élet, mintha szanatóriumban lennének: jó a levegő, nyugalom van, és csend, és amikor egy hónap után elkezd hiányozni a nyüzsgés, akkor indulnak vissza, hogy aztán újra hazatérhessenek.
 – Nagyon szeretem a házat, biztos pont az életünkben. Mindennap keresem a kapaszkodót, ami feltölt, amiért érdemes itt lenni – mondja Adrienn.