A régi tárgyak iránti vonzalom nem felnőttkorban kezdődött.

– Valószínű, így születtem én és a férjem is – mondja Ildikó, hiszen már tinédzserkoruk óta vonzódtak a régi tárgyakhoz, a történelemhez, azokhoz a dolgokhoz, amelyek mögött valamilyen történet sejlik. Az érdeklődés azóta sem múlt el, ellenkezőleg: ahogy telt az idő, egyre erősebb lett. Ebben fontos szerepe volt annak is, amit otthonról hoztak. Ildikó édesapja sokat olvasott, különösen érdekelte a történelem, és gyermekeinek is továbbadta azt a szemléletet, hogy fontos tudni, kik vagyunk, honnan jöttünk, és mit örököltünk az előttünk járóktól.

Ildikó tizenhét évesen már pályázott, és egy első világháborús családi történeteket gyűjtő felhívás nyomán elkezdett kutatni a családi iratok között. Két régi irattartó ládából kerültek elő az első levelek. Kiderült, hogy nem akármilyen hagyaték került elő. Négyszázhetven első világháborús levél maradt fenn, egy olyan családi levelezés, amely nemcsak egy katona történetét őrzi, hanem egy egész korszak mindennapjaiba enged bepillantást. A levelek között ott vannak a frontról hazaküldött sorok, de az otthonról érkező válaszok is: édesanya, feleség, barátok, rokonok, falubeliek levelei.

Levelek a frontról, üzenetek otthonról

A középpontban Ilkei Ferenc áll, aki a háború alatt szinte naponta írt haza. A levelekből egy fiatal férfi élete rajzolódik ki, aki nem történelmi eseményekről tudósít, hanem arról, amit ő maga lát és átél. Éppen ettől válnak különlegessé.

– A háborút nem a történelemkönyvekből mutatja be, hanem sorsokon keresztül – fogalmaz Ildikó. A levelek nyelve is meglepő: választékos, gazdag, személyes. Olyan világ tárul fel bennük, amelyben az írásnak még egészen más súlya volt. Éppen ezért is tartotta fontosnak Ildikó, hogy könyvben is kiadják ezeket a leveleket.

A családi történet azonban nem ér véget az első világháborúval. Az egyik rokon, Péter a második világháború idején tűnt el, a család hosszú évtizedeken át úgy tudta, hogy meghalt. Csak 1964-ben derült ki, hogy a Szovjetunióban rekedt, családot alapított. Egy évvel később hazatérhetett, két hétre és huszonnégy év után találkozott újra az otthoniakkal.

– Az egész vidék eljött – meséli Ildikó. Nem csoda: egy olyan ember jelent meg újra Vargyas és a környék életében, akiről két és fél évtizeden keresztül azt hitték, hogy nincs többé.
Az ilyen történetek miatt válik a gyűjtemény többé egyszerű régi tárgyak sorozatánál. Egy fénykép mögött család van, egy láda mögött asszonyi élet, egy levél mögött várakozás, egy régi iskolatáska mögött pedig egy gyermekkor.

A családi gyűjteményben festett ládák is helyet kaptak. Az egyik a vargyasi Sütő család által festett1866-os láda, egy másik még régebbi lehet. Ott van egy 1848–49-es emléklap is, valamint számos olyan használati tárgy, amely egykor teljesen természetes része volt a falusi életnek. Prés, lapátok, tyúkborító, régi iskolatáska – olyan tárgyak, amelyeket ma már sokan csak múzeumban látnának, egykor azonban mindennapi használatban voltak. És vannak olyan darabok is, amelyek nem a családhoz, hanem magához a házhoz, a portához kötődnek. Egy idős házaspár után maradt tárgyak is bekerültek a gyűjteménybe.

Így a múzeum lassan nemcsak egy család, hanem egy település emlékezetének darabjait is összegyűjti.
Ildikó férje sokat dolgozott a ház rendbetételén. A gyűjteménynek otthont adó épületet úgy alakították, hogy a tárgyak ne zsúfoltan, hanem természetes módon, jól láthatóan kerüljenek a helyükre. Nem az a cél, hogy minden négyzetcentimétert megtöltsenek, inkább az, hogy legyen tér a tárgyaknak – és a hozzájuk kapcsolódó történeteknek is. De Bencédben van egy másik gyűjtemény is. A falué.

A csűrből közösségi tér született

A vargyasi születésű Makkai- Ilkei Ildikó húsz éve került a településre, amikor a gyülekezet önállósodott. Akkor még egészen más volt a falu képe. Az iskola már megszűnt, tanító sem volt a településen, a közösségi életnek azonban új lendületet akartak adni. Az elmúlt két évtizedben színdarabok, nőszövetségi programok, közösségi események, kántálások és különféle rendezvények követték egymást. A lelkésznő szerint húsz év alatt mintegy százötven színdarabot tanultak be, amelybe felnőttek és fiatalok egyaránt bekapcsolódtak.

A közösség időközben új tereket is kapott. Az egyházközség megvásárolta a korábbi iskola épületét, majd 2019-ben egy újabb területtel bővült, ahol három épület került az egyház tulajdonába: a régi csűrből közösségi tér született, a régi házat pedig múzeumnak rendezték be, az újabb építésű ház pedig még üresen várja a rendeltetését.

A kultúrcsűr ma már nem egyszerűen egy szépen felújított régi gazdasági épület: olyan hely, ahol rendezvényeket lehet tartani, ahol összegyűlhet a falu, ahol előadásoknak, közösségi alkalmaknak és különféle programoknak lehet helyük. Ugyanakkor vendégszobák is helyet kaptak az odorban. A régi épület szerkezetét és hangulatát nem tüntették el, inkább megpróbálták úgy újraértelmezni, hogy a múlt és a jelen együtt maradjon benne.

Húsz év alatt közösséget építeni

A település lakossága is változott, szerencsére jó irányba. Míg Ildikó húsz évvel ezelőtt mintegy 140 lakóról beszélhetett, ma körülbelül 190-en élnek Bencédben. 

És miközben korábban inkább az idősebb korosztály volt többségben, ma már több fiatal és középkorú család is a falut választja otthonául.

Ebben a változó faluban a múlt tárgyai különös szerepet kapnak. Nem azért fontosak, mert régiek, hanem azért, mert megmutatják, hogy előttünk is éltek itt emberek. Dolgoztak, szerettek, vártak, ünnepeltek, gyászoltak, gyermeket neveltek, elmentek háborúba, majd ha szerencséjük volt, hazatértek. Ildikó pedig nemcsak gyűjti ezeket a történeteket. Le is írja őket.

Amíg van, aki emlékezik

Az elmúlt húsz évben folyamatosan gyűjtötte az idősebb falubeliek visszaemlékezéseit, ugyanakkor Hitben élve címmel megírta a bencédi unitárius egyházközség múltját és jelenét. Makkai-Ilkei Ildikó számára a gyűjtés nem lezárt munka: ma is fotókat készít, beszélgetéseket rögzít, történeteket őriz. Mindig akad még egy történet, egy fénykép, egy elfeledett tárgy, egy idős ember, akit érdemes meglátogatni, és akinek még van mit mesélnie.