A történet csaknem húsz évvel ezelőtt kezdődött. A Te­le­ki László Alapítvány megbízásából, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekséggel együttműködve, a plébánia különböző helyiségeiben kallódó oltártöredékeket összegyűjtöttük és fertőtlenítettük a kártevő rovarok ellen, hogy megállítsuk további romlásukat. Három évvel ezelőtt Fülöp László plébános, Sztojka Tamás helybéli nyugalmazott orvos és Nagy Sándor, a közbirtokosság elnöke kérésére folytattuk a munkálatokat. Arra a közös döntésre jutottunk, hogy a restaurált töredékeket, szobrokat, faragványokat és a képet egy oltárra emlékeztető szerkezetbe foglaljuk, hogy ne csak megőrizzük, hanem bemutatva, használatba véve kezdjenek új életet. Figyelembe véve a múzeumi, műemlékvédelmi szakmai elveket, az újonnan készült oltárhátlapról egyértelműen kiderül, hogy egy új, „kisegítő” szerkezet, viszont az építmény összképe a XVII. század végi erdélyi oltárokra emlékeztet. A hátlap formai kiképzése, a színvilág megválasztása, valamint a töredékek elhelyezése során irányadónak tekintettük az Erdélyben fennmaradt gazdag XVII. századi oltáregyüttest. Meggyőződésünk, hogy ezáltal a töredékek megőrzése is biztonságosabb, mint akár dobozolva a plébániaépület vagy más helyiség padlásán.

A felszentelt oltár központi, vászonra festett olajképe Alexandriai Szent Katalint ábrázolja. A IV. században Egyiptomban vértanúhalált halt segítő szentet nagy tisztelet övezte a középkor és az újkor folyamán a keresztény Európában és ezen belül a Kárpát-medencében is. A legenda szerint a királylány az utolsó nagy keresztényüldözések idején, Maxentiusz vagy Maximiánusz császár uralkodása alatt élt. A bölcs és igencsak mutatós külsejű királylány keresztény érveléseit a császár ötven legbölcsebb tudósa sem tudta cáfolni. A pogány uralkodó ezért börtönbe vetette, megkínoztatta, majd kerékbe törve próbálta példásan az életét kioltani. A fűrészekkel, fogakkal tűzdelt kerék azonban darabokra tört, több ezer pogány életét oltva ki. Hosszú kínzások után Katalint karddal fejezték le. Egy látomásában Jézus mint mennyei vőlegény nyújtott át neki gyűrűt. A XVIII. század közepe táján készült képen Szent Katalin valamennyi attribútumát felsorakoztatja a festő. A kép jobb felső sarkában a gyermek Jézus nyújt gyűrűt; a kép bal sarkában egy angyal a szűzi tisztaság jelképét, az örök élet koronáját nyújtja a földi élet királyi koronája helyett. Katalin lábainál a vértanúsága eszközei, a darabokra tört kerék és a kard látható. Ékes szólása, felülmúlhatatlan bölcsessége miatt főként a tudósok, jogászok, tanárok és egyetemi oktatók körében tisztelete előkelő helyet kapott, de a szoptató anyák is gyakran fohászkodtak, kérték Katalin közbenjárását, mivel a legenda szerint, amikor lefejezték, a vér helyett tej fröccsent ki. Egész Európában, de a középkori Magyarországon is számos templomot és kápolnát szenteltek a tiszteletére, de falképeinken, oltárainkon is egyik leggyakrabban ábrázolt segítő szent. A kép kompozíciója, festőmodora, arcábrázolásai és a ruha redővetése alapján könnyen elképzelhető, hogy annak a Josephus Martinus Mohr, Bambergből Brassóba telepedett festőnek a keze munkáját dicséri, akinek a képeivel számos székelyföldi és Brassó környéki templomban találkozhatunk.

Szellemesen, a magyarok lakta területen, Szerecsen Józsefnek keresztelték a kiváló, német ajkú festőt. A Katalin-kép fölött Szent István és Szent László királyunk hasonlóan alakított kis méretű szobrai láthatók, koronával, palásttal. Jobbjukban a királyságot jelképező országalmát tartják, míg bal kezükben kardot, illetve bárdot tartottak. Pusztán a felemelt kéz alapján feltételezzük, hogy a bal oldali Szent Lászlót ábrázolja. A jobb oldali szobor leengedett keze kardot foghatott, Szent István királyunkra utalva. Az oltártöredékek, faragványok a XVII. század második felére, a XVIII. század első évtizedeire jellemző, úgynevezett fülkagylós (az emberi fül körvonalához hasonló vonalvezetés) vagy porcfaragványokkal díszítettek, melyek a késő reneszánsz, kora barokk oltárok sajátos jegyei. A királyszentek fülkéit keretező hullámléc alkalmazása a szóban forgó időszak sajátossága. Az igényes hullámlécek a profilgyalu ritmikus megvezetésével készülnek, és a fény-árnyék hatást fokozzák. Egy igényes oltár elkészítéséhez legtöbb esetben három mesterség szerencsés együttműködésére volt szükség. Az asztalos az oltárszerkezetet, a szobrász a faragott díszeket, szobrokat készítette, míg a képíró, ahogyan akkortájt a festőt nevezték, az oltár festését, fémszínezését végezte. Ez utóbbi a szőlőindával körültekert oszlopokat, a párkányokat márványt utánzó festéssel látta el, míg a faragványokra vékonyra kalapált valódi aranylapot és ezüstlapot ragasztott. Az egy mikronnál is vékonyabb aranylapok és a valamivel vastagabb ezüstlapok felragasztásához állati enyvet és tojást használtak, mindehhez nagy mesterségbeli tudás szükségeltetett. Az arannyal ellentétben korrózióra hajlamos ezüstlapok felületét vörösre, zöldre vagy sárgára színezett védőbevonattal, lakkréteggel látták el, megőrizve a feketedéstől, ugyanakkor egy nemesebb, szebb színvilágot nyerve. Ebben a korszakban a legtöbb oltár alapszínénél a fekete, nemes ébenfa jellegre törekedtek. Hasonló oltárok készültek a környékbeli ferences kolostortemplomokba (Csíksomlyó, Szárhegy, Mikháza), de számos székelyföldi plébániatemplom is őriz ebből a korból emlékeket: Kézdiszentlélek, Csíkszentgyörgy, Csíkszentimre, Csíkmindszent, Csíkszenttamás, Delne, Zsögöd, és még hosszan sorolhatnánk. Többnek a készítőjét a közeli, fejlett céhes kézműiparral rendelkező szász városok (Brassó, Segesvár) mesteremberei közt kell keresni, de az sem kizárt, hogy az adott korban nagy jelentőséggel bíró ferences kolostorok környezetében is készültek ilyen jellegű műalkotások.

A restaurálás alkalmával, a korábban elvégzett fertőtlenítést folytatva, a későbbi korok átfestési rétegeinek eltávolítása következett. A szőlőindával körültekert oszlopokról a szennyezett fehér átfestést, az angyalokat magukban foglaló szárnyfaragványokról és porcos rátétfaragványokról a fekete átfestést, míg az aranyozott díszítésekről bronzporos réteget távolítottunk el. Helyenként a rovarok által szivacsossá rágott faanyagot műgyantás átitatással szilárdítottuk, a kisebb hiányokat tömítettük, majd a felület levédése után retusáltuk, a nagyobb zavaró hiányokat színnel egészítettük ki. Az oltárba beillesztettük az értékes Szent Katalin-vászonképet, melyet korábban a sekrestyében őriztek, és évente, a búcsús szentmisére fölvittek a kápolnához. Mai technikai eszközökkel most egy mérethű másolat készül, mely átveszi az értékes vászonkép helyét a Katalin-napi búcsúk alkalmával, biztosítva az értékes kép szakszerű megőrzését.
Annak kapcsán, hogy pontosan melyik kászoni templom tartozékai lehettek az oltárba foglalt faragványok, több lehetőséggel is számolni kell. A legkézenfekvőbb a száz éve romos Szent Katalin-kápolnára gondolni. Kászonfeltíz határában, a falu szélén, egy magaslaton találhatók a részben düledező, embermagasságú oldalfalai annak a kápolnának, amelyre már Orbán Balázs is felhívta a figyelmet, építését a XIV. századra keltezve. A hajdani kápolna megismerésében sokat segít az András Ignác kászoni helytörténész által közzétett két, 1916-ból származó fénykép. Az egyik felvételen a mai romok által megjelölt kápolnánál hosszabb, nyújtott terű, támpillérekkel megtámasztott homlokzat látszik. A hajót három támpillér, míg a sokszögzáródású szentélyt a záródásoknál vaskos támpillérek támasztják. A déli homlokzaton egy keskeny ajtó és két vékony, csúcsíves záródású ablak töri át az oldalfalat. Konzolos alátámasztású eresz fölött zsindellyel fedett héjazat látható. A második fényképen a nyújtott terű kápolnabelső látható. Omladozó kazettás famennyezetén – a fénykép alapján – díszítőfestés nem azonosítható. Két sorba rendezett keskeny padok közt lehetett közlekedni. A szentélyben falazott oltárasztalt, oltárkővel, valamint egy XIX. század eleji, egyszerűbb kiképzésű predellából, oltárhátlapból álló építményt láthatunk, mely volutás záródású, kétoldalt vázákkal díszített. Roediger Lajos torjai születésű néprajzosnak, helytörténésznek a kápolnáról készített két fényképfelvételét a Székely Nemzeti Múzeum őrzi. Az 1911-ben készült fényképek egyikén a déli homlokzat keskeny, szemöldökgyámos ajtókerete látszik, egy fenyőágasan rakott, vélhetően XVIII–XIX.  századi ajtószárnnyal. A kép jobb oldalán egy keskeny, csúcsíves záródású ablak körvonalazódik, félköríves záródású ablakrézsűben. A másik fényképen a nyugati bejárati ajtót láthatjuk, a délihez hasonlóan keskeny, szemöldökgyámos ajtókerettel és későbbi ajtószárnnyal. Ezen a fényképen viszont lemeszelt szemöldökgyámos, felirattal vagy geometrikus díszítéssel ellátott szemöldökkő sejlik. Mindezt azért fontos megjegyezni, mert ezek alapján, ha feltételesen is, de valahol a XV. századra vagy legkésőbb a XVI. század első évtizedeire lehet helyezni a kápolna építésének idejét. Természetesen, a régészeti kutatás és az írott források átolvasása pontosítaná a sok feltételezést. Napjainkban az omladozó falak által körülírt templomból már hiányzik minden nyílást keretező kőkeret, csak a szentély déli oldalán, egy beszakadt, kis méretű, oltárkellékek tárolására kialakított, falazott fülke maradt fenn. Az 1916-os fényképen látható kápolnát összevetve a meglévő falakkal kiderül, hogy a kápolna nyugati oldalán a falak földig pusztultak.

A kápolna nem szerepel a romániai hivatalos műemlékjegyzékben, melyet a rendszerváltás után sebtében összeraktak a régebbi jegyzék felhasználásával. A helyi közbirtokosság a területet kitisztította, bekerítette, és gondos lefödést készített az oltár fölé, mely építmény alkalmas az évente a helyszínen megtartott Katalin-napi szentmise bemutatására. A korábbi oltárépítmény ereklyetartóval ellátott oltárkövét másodlagosan baromfiitatónak használták. Miután kiderült eredeti funkciója, gondosan megtisztogatva, lábakra helyezték, és ez szolgál oltárasztalként a búcsús szentmisén. A közbirtokosság és a helyiek szívükön viselik a kápolna sorsát, szakszerűen szeretnék megőrizni, nyitottak a párbeszédre, és szívesen fogadják, várják a szakemberek véleményét, javaslatát. Az ilyen jellegű romok állagmegóvása és hasznosítása kérdéseket vet fel a műemlékvédő szakma számára is. Természetesen, a legkézenfekvőbb romként megőrizni, konzerválni. Sajnos, nehezíti a romkonzerválást a szentély két düledező falszakasza, melyek bármely pillanatban leomolhatnak. Azt is tudni kell, hogy a mi éghajlati viszonyaink közt a födém nélküli romok tovább pusztulnak. Elfogadható az építészek azon véleménye is, hogy valamilyen formában födémet kellene építeni a romosodó falak fölé. Bizonyára jobb védelmet kapnának a falak, viszont ez esetben számolni kell egy nagyobb léptékű rekonstrukcióval, falmegerősítéssel vagy falmagasítással. Teljes mértékű rekonstrukcióban nem célszerű gondolkodni, mivel erdélyi, székelyföldi viszonylatban a pasztorációs célnak nem szükséges. Az évente egyszeri búcsús szentmisét amúgy is a szabadban szokták és lehet megtartani. Funkció nélküli kápolnát építeni, mikor a meglévőket is alig tudjuk fenntartani, karbantartani, igencsak meggondolandó. A fentieket ...mérlegelve, talán... abba az irányba billentenénk a közös gondolkodást, hogy egy régészeti kutatást követően, a falkoronát letisztítva, az omladék kövekből a meglévő falak tetejére egy tömött falsávot kellene építeni meszes habarccsal, biztosítva egy dőlésszöget, hogy lehetőleg a legkevesebb víz szivárogjon be a falszövetbe. Bizonyára ez egy „áldozati” réteg lenne, amelyet bizonyos időnként kellene javítani. Az sem ördögtől való, ha a falkoronára használt, hegyes farkú agyagcserépből, mészhabarcságyba fektetett, enyhe dőlésszögű, enyhén kiugró ereszű lefödés készülne. A két, dőlőfélben levő falszakaszt egy statikusok által megtervezett fémszerkezettel meg lehetne támasztani. A károsodott falszakaszok lebontása és újraépítése kerülendő, mivel ezáltal elvesztenék történeti értéküket, műemlék jellegüket. Első lépésben a régészeti kutatás elengedhetetlen a munkálat megkezdése előtt, elsősorban az emlék megismerése, a terep átvizsgálása, a kövek átválogatása szempontjából, szakemberek bevonásával.

A kápolnán kívül mindenképp szót kell ejtenünk a kászon­altízi, ismertebben nagykászoni plébániatemplomról is, mivel azzal is számolni kell, hogy az oltártöredékek onnan származhatnak. A pápai dézsmajegyzékből tudjuk, hogy 1333-ban a település Miklós nevű papja két banálist fizetett. Tehát ekkor már temploma volt a településnek. A mai plébániatemplom boltozott szentélye a XV. század második felében épülhetett. A lebontott templomhajó több korszak alakításának nyomait őrizte. A csak leírásokból ismert nyugati kapu alapján könnyen meglehet, hogy az 1934-ben lebontott hajó, részben vagy egészben, magában foglalta a korai templom hajóját. A szemöldökgyámos, egymást keresztező pálcatagokkal díszített déli bejárati kapu a XV. századi gótikus építéshez tartozhatott, ugyanúgy, mint a csúcsíves, hengertagozatokkal díszített sekrestyeajtó. Keöpeczi Sebestyén József leírásából tudjuk, hogy a lebontott templomhajónak barokk kori boltozata volt. Napjainkban a padlástérben, a torony keleti falán jól látható a lebontott hajó tetőlenyomata, melynek gerincmagassága közel megegyezik a mostanival. A szarufalenyomatok alapján a hajdani hajó szélessége a mostani főhajó szélességével közel azonos volt. A templomban ma is őrzik a régi kő keresztelőmedencét és a szentély északi falában a kissé szokatlan felépítésű, XV. századi szentségtartót. Sajnos az 1938–1942 között épült háromhajós templomba csak a korábbi kőkeretek cementből készült másolatát helyezték vissza. Az építmény érdekessége, hogy a fő- és mellékhajók régi formát idéző boltozatai faszerkezetűek, melyek vakolatát festett falképek díszítik. Korábbi feljegyzésekből tudjuk, hogy a templom két mellékoltárát 1648-ban Szűz Mária és Szent Péter tiszteletére szentelték. Valamivel később, 1713-ban a főoltárt Mindenszentek tiszteletére állították. Karda Ernő képeslapgyűjteményében láthatunk egy részletet az újonnan bővített templomról, melynek falai még nincsenek kifestve, viszont még őrzi a korábbi barokk mellékoltárokat.
Reményeink szerint a felszentelt oltár a hívek lelki gazdagodására szolgál, ugyanakkor az értékek megőrzését is biztosítja, és segíti a romos Katalin-kápolna megmentésére irányuló törekvéseket.