A keletelt templomépület teljes hosszúsága 13,60 méter, hajójának belső hossza 7,60 méter, melyet kváderkövekből rakott diadalív választ el a félköríves formájú szentélytől. Az egy építési periódusban épült kápolnának sekrestyéje nem volt. Falait válogatott, megmunkált, többnyire andezit kövekből rakták, világosszürke, kavicsos, jó kötésű mészhabarcsba. A nyugati fal – mely az 1970-es években még szinte teljes épségben állt – magassága 3,90 méter, oromzatának nyeregtetős formája ma még rekonstruálható. 

A kápolna területén korábban két ízben is folyt régészeti kutatómunka, viszont dokumentált adatokkal mindössze a 2008-beli feltárásról rendelkezünk (Haáz Rezső Múzeum, az ásatás vezetője e sorok írója volt). Ebből kiderült, hogy a belsejébe és köréje egyaránt temetkeztek a középkorban (öt feltárt sír két kisebb szelvényben), és feltehető, hogy a kőtemplom megépítése előtt már temetkeztek a helyszínen. A kápolna építési szintje alatti rétegből előkerült 13. századi tölcséres peremű, hullámvonaldíszes edénytöredékek, illetve az építési réteget záró 13–14. századi kerámiatöredékek a késő Árpád-korra teszik létesítésének régészetileg meghatározható időhorizontját. A szuperpozíció nélküli sírok (egymást metsző vagy fedő sírokról, vagyis azok hiányáról van szó, ami az évszázadokat átfogó temetkezési helyeken előbb-utóbb bekövetkezik), valamint az épület fennállása idején képződött rétegek leletanyaga (csekély mennyiségű 16. századi kerámiatöredékkel zárul a leletek sora) arra utalnak, hogy a késő középkorra a kápolnát felhagyták, és megszűnt a rendeltetése. Kegyhelyként feltehetően még egy darabig létezett, ugyanis mint Jánosfalvi Sándor István írja, a 19. században az almási pap időnként kijárt istentiszteletet tartani.

A romtemplom története szervesen ágyazódik a Vargyas-szoros és környezete más középkori vagy középkori használatú létesítményeinek (Tatársánc, Pipások dombja, a Vargyas-szurdok barlangjai) sorába. A szoros barlangjainak egyik legintenzívebb használati periódusa az Árpád-kor és a 14. század első fele közti időszak, azaz ok-okozati viszony feltételezhető ezek és a Kőmezőn épült istenháza között, melynek környezetéből korabeli településnyomokra utaló régészeti leletek ismertek. A kutatások eredményei alapján a Kőmezőn nyílt színi, kiváló természetes adottságú – útvonalaktól, településektől távol fekvő – menedékhely jött létre az Árpád-kor végén, mely alkalmas volt arra, hogy hosszabb ideig biztonságos életteret nyújtson jelentősebb közösségek számára, ahol ideiglenes lakó- és tárolóépületek létesültek. A huzamosabb itt-tartózkodás a vallási-rituális funkciók ellátását is megkövetelte, ez a szükséglet hozta létre a Tatárkápolnát, mely miséző- és temetkezőhely szerepét egyaránt betöltötte.

Tájékoztató irodalom: 
Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest, 1981. 142.
Jánosfalvi Sándor István: Székelyhoni utazás a két Homoród mellett. Székelyudvarhely, 2003. 124–128.
Sófalvi András: A homoródalmási Tatárkápolna és környezete. Örökségünk 3 (2009). 3. szám. 6–7.
Sófalvi András: Hadakozás és önvédelem a középkori és fejedelemség kori Udvarhelyszéken. Kolozsvár, 2017. 164–165., 285–292.