„Mindig becsületbeli dolognak tartottam, hogy amit rám bíztak, a legjobb tudásom szerint végezzem el, azért külön elismerést nem vártam” – ezekkel a szavakkal zárul Takács István három-négy éve megjelent önéletrajzi kötete, mintegy összefoglalva hosszú és tartalmas életének történéseit, keretet szabva azoknak. E pár szóban olyan számára meghatározó fogalmakra utal, mint becsület, munka, szolgálat, szerénység, önzetlenség. Megannyi tulajdonság, amely egész életét meghatározta.
Takács István 1930-ban született Csíkszeredában. Apai nagyapja Takács Károly református tiszteletes volt, anyai nagyapja pedig a város legnagyobb mészárszékját működtető Cseh István volt. Édesapja banktisztviselő volt. Gondoskodó jelenlétük meghatározó volt fejlődésében, az életre való felkészülésében, a köz ügyei iránti elköteleződésben és a sport iránti szeretetben. Tanulmányait szülővárosa katolikus elemi iskolájában kezdte, a középiskola alsó és felső tagozatát a gimnáziumban járta. Emlékiratában nemcsak osztálytársairól, barátairól emlékezik meg, hanem nagy szeretettel, elismerően szól kedves tanárairól – megannyian legendás pedagógusegyéniségek –, de megemlíti a kevésbé kedvelt, kifogásolható munkát végző tanárát is, anélkül, hogy sértő lenne jellemzése. Hogy mennyire fontos és meghatározó volt számára az iskola, mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy visszaemlékezésében nagy teret szentel tanárainak. Akárcsak a különböző sportágak iránti érdeklődésének. Tanulmányait – akárcsak sportpályafutását – a második világháború végén a menekülés szakította meg, hazatérve a megváltozott körülmények között folytatta mindkettőt hivatástudattal és elköteleződéssel.
Korcsolyázni édesanyja tanította, ugyanis ő maga is korcsolyázott és teniszezett szabadidejében. 1934–35 telén történt. Utána gyerekként ismerkedett a sportág furfangjaival, de ifjúsági csapat nem lévén, pajtásaival játszva és a felnőttek játékát lesve sajátította el azokat. Közben számos sportágat kipróbált, a kicsi magyar világban sízett is. Az 1946–47-es idényben játszott első alkalommal a felnőttcsapatban, első mérkőzésén két gólt lőtt, megalapozva további pályafutását, 1949-ben az első bajnoki címét megszerző szeredai csapat tagja volt. „A bajnokság után kiértékelőt tartottak. A vezetők elmondták, milyen nagy teljesítmény a bajnoki cím, ráadásul pont Vásárhelyen, a nagy ellenfél pályáján nyertük meg. Ezért szeretnének megajándékozni minket, mert akik támogatták a csapatot, módosabb kereskedők, ajándékot is vásároltak nekünk: minden játékos kapott egy fél kiló töltött cukorkát. Ez volt a prémium. Mi pedig meg voltunk hatódva, hiszen nem ezért, hanem a városért küzdöttünk. Ha ezt most elmondom a mostani ifjaknak, megmosolyognak, hogy szegény öreg…” – idézi fel a történteket emlékiratában.
1949-ben sikeres érettségi vizsgát tett, majd felvételizett a kolozsvári műegyetem közgazdasági karára, de nem vették fel. Következő esztendőben a mechanika karon próbálkozott, immár sikerrel. Hoki­karrierjét a kolozsvári Tudománynál folytatta. Negyedéves egyetemista korában megnősült, immár családos emberként tanult és sportolt. 1951-ben behívták a főiskolás válogatottba és részt vett a Brassópojánán megrendezett főiskolás világbajnokságon. A diploma megszerzése után az akkori csíkszeredai IART-hoz, a későbbi IMTF-hez nevezték ki főmérnöknek, de folytatta tevékenységét a csíkszeredai csapatban és a hokiválogatottban is. 1963-ban szegre akasztotta a korcsolyát, később már csak néhány alkalommal bíráskodott, szakított az aktív játékkal.
Lelkész nagyapja nyomdokain haladva 1994-ben a csíkszeredai református egyházközség főgondnokává választották, negyedszázadon át töltötte be ezt a tisztséget. Néhai Hegyi István lelkész mellett neki jutott a templomépítés feladata. Gyakorlatilag a semmiből kezdték, a hiányzó pénzt leleményességgel, sok munkával, kitartással pótolták, és mindig kellő időben érkezett a külföldi segítség is a nagy terv megvalósításához, 2000. szeptember 23-án megtartották a templomavatást.
1990-ben nyugdíjba vonult a Fésűs Gyapjúfonoda főgépészi állásából, de a nyugdíjaslét nem jelentett számára tétlenséget, az egyházközségben végzett munkája mellett részt vállalt a közbirtokosság újraalakításában, felelősségteljes működtetésében.
Az örökmozgó Takács István kedden szenderült öröklétre, emberségét, jóságát és szeretetét hagyva örökül lányára, unokáira. Nyugodjék békében! Lányának, volt kollégánknak pedig vigasztalást kívánunk. Takács Pista bácsi önéletírásának zárómondata követendő példa lehet az egész közösség számára: „Mindig becsületbeli dolognak tartottam, hogy amit rám bíztak, a legjobb tudásom szerint végezzem el, azért külön elismerést nem vártam.”