Márciusban mutatták be a Hungaroton Rottenbiller utcai stúdiójában a Liszt- és Junior Prima Díjas Farkas Gábor zongoraművész Soirées de Vienne című lemezét. Nagy örömmel vettem részt a jeles eseményen, mivel már három évtizede nem jártam az épületben, ahol egykor lemezek százait vettük fel. Másrészt nagy becsben tartottam a hasonló névre hallgató, 1995-ben megjelent kiadványt Jandó Jenő előadásában. E korong lényegesen különbözik a korábbi verziótól, Farkas nem csupán Liszt-átiratokat vett fel, a főszerepet Schubert Négy impromptus (D.935) című műve játssza. Jóllehet a bécsi szerző másik sorozata (D.899) a népszerűbb, de jelen darab áll szívemhez közelebb, mivel a negyedik impromptu-ből magam is játszottam egy részletet ifjú koromban. Ezt követi két Liszt-feldolgozás és egy Liszt-keringő. Az albumot lezáró kompozíció Alfred Grünfeld osztrák zongoraművész, zeneszerző (1852–1924) Soirée de Vienne (op. 56) címen posztumusz kiadott keringőparafrázisa ifj. Johann Strauss A denevér című operettjének és egyéb műveinek motívumaira. A szerzőről idáig semmit sem tudtam, de úgy tűnt, a bemutatón más sem volt tájékozottabb. – A lemez vezérmotívuma, a bécsi zenei élet különböző aspektusainak bemutatása volt – értékeli a felvételt Farkas Gábor. – Szándékosan nem nyúltam a bécsi klasszikusok – Haydn, Mozart, Beethoven műveihez –, szerettem volna a figyelmet inkább Schubertre irányítani. A lemez elején a zenei mondanivaló dominál, az első f-moll darabban a szerző mélysége jelenik meg, míg az ugyanolyan hangnemű, negyedik impromptu viszont már nem annyira drámai: könnyedebb, de soha sem mondhatjuk, hogy Schubert vidám zenét adott volna közre. Egy anekdotával illusztrálnám, egyszer megkérdezték a szerzőt, miért komponál mindig borongós műveket, mire visszakérdezett: ’Létezik egyáltalán vidám zene?’ A lemez második részében pedig Liszt és Grünfeld átirataiban a virtuozitás játssza a főszerepet. Az általános közvélemény számára a bécsi muzsika a könnyed, elegáns darabokat, a szalonok világát, az újévi koncertet jelenti. Pedig sokrétű a császárváros zenei világa, ezt próbáltam egy órába besűríteni, de tisztában vagyok azzal, hogy egy kis szeletkét tudtam csak közreadni. Beszéltünk Grünfeld művéről, itt nem a kevésbé ismert szerzőn, inkább Strauss zenéjén van a hangsúly. Mikor válogattam, gondoltam arra is, hogy Liszt kedves tanítványának, Karl Tausignak az egyik Strauss-átiratát az Egyszer élünk című opust teszem a lemezre, de dönthettem volna Adolf Schulz-Evler mellett is. Akkoriban nagyon sokan feldolgozásokban népszerűsítették Strauss műveit. Grünfeld átiratát magam is gyakran játszom ráadásdarabként, s a siker sohasem marad el. Csermák Zoltán