Semmi új, csak közhely az elménket ostromló információáramlás. Néhány nap eltéréssel ért utol engem pár könyves hír: Budapesten és Frankfurtban nemzetközi könyvfesztivál októberben; irodalmi Nobel-díj Anne Patricia Carson kanadai írónak; Sütő András emlékének szobrot állítanak, amelyet Marosvásárhely központjában, a Színház téren helyeznek el; Amerikában már elfogadott szokás lett egész könyvtárak elpusztítása, amit egyre többen mentésnek neveznek, merthogy a könyveket bezúzásuk előtt digitalizálják, milyen jó ugye, hogy egynéhány adathordozón aztán elfér az egész a kabátzsebünkben.

Ennek az utolsó hírnek a fénykörében mintha ósdivá rozsdásodnának az előtte lévők! A sor elején még azt híresztelik, hogy él a könyv, és tiszteljük a szerzőiket, a sor végén kullogó már azt sugallja, hogy a napjai meg vannak számlálva. Vajon a könyvpusztítás felé halad az a tájainkon is megszokottá vált trend, hogy közkönyvtárak közvagyon-állományának egy részét ismétlődő akciózásokban közprédára bocsátják: járdaszélre dobják, vigye, aki akarja, s ami senkinek sem kell, az a kukásautóé? Nem ismerem a válogatás irányelveit, de arra gondolok, nem is a tartalom az elveszejtő ítélet tárgya, csak az új könyveknek készítik a szabad helyet. Amiből öt darab van, abból négy mehet a vesztőhelyre. Időszerű lett a valamikor műveletlenséget példázó régi könyves vicc? Egy elit muksónak könyvet akarnak ajándékozni, mire ő így hárítja el: köszönöm, otthon már van egy.

Hasonló történik az örökségekből származó magánkönyvtárakkal is, de a prédálóik szemérmesebbek. Vannak, akik némi pénzt remélnek belőle, és antikváriumoknak ajánlgatják, finoman fogalmazva, a felesleget. Mások azzal álcázzák a baljós ítéletet, hogy kizárólag helyszűke miatt válnak meg tőlük, ezért akarják iskoláknak, alapítványoknak adományozni, olykor inkább rátukmálni, ódzkodnak a lelkiismeret-furdalástól, ami felbukkanhat, ha egyszerűen kidobnák vagy tűzgyújtónak használnák a rájuk hagyományozott „kincset”, aztán alig találnak befogadót, de ha mégis sikerül, elvárják a hálálkodást, mert valódi könyvmentőnek érzik magukat. Közben pedig mintha az egész világ raktározási gondokkal küzdene! És a halálos ítélet már csak idő kérdése, azon áll vagy bukik, hogy ki-ki milyen sikerrel hárítja másokra az elárvult könyvek örökbefogadását, és legvégül ki lesz a közönyös megsemmisítő.

A hóhérszolgák (a halálra ítélt mártírkönyv nevezi így őket… hogy is hívhatná másként!) arra sem veszik a fáradságot, hogy kinyissák a szétdobált, immár csak tárgyként, újrahasznosítható anyagként kezelt könyvet. Pedig ott lehet benne a szerző aláírása, dedikálása: szeretettel, tisztelettel, barátsággal, köszönettel… Kányádi Sándor, akinek egy ideje a nevét viseli a székelyudvarhelyi városi könyvtár, visszatérő kedvence volt: X-nek és „háza népének szeretettel”. Ott lehet tehát a könyv címlapján apa, anya, nagyszülők neve, akik ily módon összekapcsolódnak a könyv írójával, személyes találkozással, valamikori közös élménnyel. A mártírkönyv, ami annyi mindent mondott és mondhatna még nekünk, tehetetlenül tűri a sorsát.

A könyvőrzők vezérlő csillaga és leghíresebb apostola a vak Jorge Luis Borges (1899–1986) argentin próza- és esszéíró, költő, könyvtáros, a 900 000 kötetet magában foglaló Nemzeti Könyvtár igazgatója. Felnőtt korában, egy öröklött betegség miatt veszítette el a látását. A könyv című kisesszéjéből: „Mikor egy régi könyvet olvasunk, az olyan, mintha mindazt az időt olvasnánk, ami eltelt a könyv megírása óta. Ezért fontos a könyv kultuszának ápolása. Egy könyv tele lehet hibával, lehet, hogy más véleményen vagyunk, mint a szerző, de akkor is van benne valami szent, valami isteni, nem babonás tiszteletből, hanem a boldogság, a tudás keresésének vágyából következően... Még mindig azt játszom, hogy nem vagyok vak, továbbra is vásárolok könyveket, könyvekkel rakom tele a lakásomat. Nemrég valaki nekem ajándékozta a Brockhaus Enciklopédia 1966-os kiadását. Éreztem a könyv jelenlétét a lakásomban, mint valami gyönyörűséget. Ott volt a huszonvalahány gót betűs kötet, amit nem tudok elolvasni, térképekkel és metszetekkel, amiket nem látok, és mégis, a könyv ott volt. Éreztem a könyv baráti vonzását. Úgy gondoltam, hogy a könyv az emberi boldogság egyik lehetősége… Olykor azt hiszem, hogy a jó olvasók még a jó szerzőknél is rejtélyesebb, különösebb mesterek.”