(Folytatás)

A Hegyi csata című írás a hegyi élet kegyetlenül nehéz voltát érzékelteti, a főhősnek, Andrásnak meg kell küzdenie Mordiással, a medvével, hogy ő, az ember legyen az úr a havason, ahol juhait legelteti. Tamási panteizmusa szellemében az állat és az ember egyenlő felekként állnak szemben egymással – a panteizmus a természet szerves és az emberrel egyenrangú részének tekinti a növényeket és az állatokat. Ezért van, hogy az állat is nevet kapott, Mordiás. A novella a birtokbavétel ősi szimbólumára épül. E világszemlélet az emberi lét határát a végtelenbe tágítja. Ábel is hazaköltözött a Hargitára, „Isten tiszta világába, a csillagok alá, a fák s az állatok közé”. A Hegyi csata azt üzeni, hogy mennyivel emberibb a végtelen természet részeként élni a XX. századi elgépiesedés, elidegenedés idején, még akkor is, ha a természeti ember élete nehéz, és halmozottan veszélyeztetett. Hasonló témájú a Harmat és vér című novella, amely a beavatás, iniciálás és a vadász, birtokbavétel ősmodellje szerint bontakozik ki. Telis-tele van archetípusokkal: erdő, éjszaka, hajnal, hold, csillag, nap, vadkan. Az idősödő vadász, Páll Mózsa a hajnali tanyán elindul reggeli szemlét tartani. Hát a kerti vályúnál egy vadkan iszik. Későn vette észre, már a vad is felfigyelt rá. Vállalni kellett a veszélyhelyzetet. Merőn néztek egymásra, az első fejszecsapás megsebesítette a vadat, de nem terítette le. Páll Mózsa az unokája segítségét kérte, aki egy medvebőrbe bújva elterelte a sebesült vadkan figyelmét, a második fejszecsapás már végzetes volt az ellenfél számára. Kiteljesedett a virradat, győztesen ragyogott a fény nagyapára és unokára. Csak Páll Mózsa őszült bele, mert „a győzelmet nem adják ingyen”. Mindkét történetben a vadász, a birtokbavétel ősszimbóluma működik. A Tamási legjobb, legnépszerűbb regényének tartott Ábel-trilógia nemcsak egy amerikai néger szájába adott üzenete által vált egyetemes mondanivalójú, világirodalmi mércével mérhető művé. Egyetemes jelleget kap archetipikus cselekménykibontakoztatása folytán is. A mű alapmotívuma, az utazás ősképjellegű. Gondoljunk csak a világirodalom nagy epikus alkotásaira, mint amilyen a Gilgames-eposz vagy Homérosztól az Odüsszeia, Vergiliustól az Aeneis, James Joycetól az Ulysses, Swifttől a Gulliver utazásai, Cervantestől a Don Quijote, Bürgertől a Mark Twaintől a Koldus és királyfira, és még hosszan folytathatnám a sort. Vagy a magyar irodalomból: Bessenyei György: Tariménes utazása, Fazekas Mihály: Lúdas Matyi, Gvadányi: Egy falusi nótáriusnak budai utazása, Arany János: Toldi, Petőfi Sándor: János vitéz, Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde, Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Krúdy Gyula: Szindbád utazásai. Ez az archetípus, ősmodell igazán nagyon termékenynek bizonyult. De itt van az erdő, a rengeteg mint próbatevő, akadályozó hely toposza is, amely többek között a népmesékből ismeretes, de Dante is utal rá például az Isteni színjátékban. A labirintus archetípusa is benne van a műben, amely nemcsak a görög mitológiából ismeretes, Franz Kafka létértelmezésében is ott van. Ábel csak talpraesettsége, furfangos gondolkodása révén találhat ki a rengetegből, kora társadalmának, a felnőttek társadalmának útvesztőjéből. Igazi hős, aki megérdemli, hogy győztesen kerüljön ki az ellenséges erőkkel, antihősökkel (Surgyélán, Fuszulán stb.) való küzdelemből. Mint az archetipikus történetekben általában, a Gilgames-eposzban Enkidu, a Don Quijotéban Sancho Pansa, a Csongor és Tündében Balga, társa, kísérője is van Ábelnek, Bolha, a hűséges kutya. Próbatevő hely a rengeteg, akárcsak Defoe Robinsonja számára a sziget. A székely serdülő, a székely jellem és sors képviselője jelképes utat tesz meg a szülőfalutól a szülőfaluba, a szülőföldről a szülőföldre. A székely epikus irodalom Odüsszeusza Ábel. Ami az ithakai hősnél a küklopsz, a szirének, a Szkülla és Kharübdisz volt, az a farkaslakinál (mert nyilvánvaló, hogy Ábel Tamási hasonmása), Surgyélán és Fuszulán. A rengetegből Ábel haza készül, hazamegy a szülőfalujába, Amerikából hazamegy a Hargitára. Az utazás archetipikus modelljére épülő cselekmény végén, utazás, világutazás végén hitelesnek tűnik, egyetemesen érvényes az üzenet: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Otthon nem akárhol, hanem a szülőföldön, a Hargitán. Ugyanezt az üzenetet szolglája egy másik archetipikus történet is, a Hűséges Mártonka című mesenovella. A hős szintén az író alteregója, szintén archetipikus utat tesz meg. Alaphelyzet: a létének kiszolgáltatott hős, árván maradt legényke világgá indul, szerencsét próbálni. Az út nehéz a boldogság felé, az „utazás” körülményes, meg kell mászni az emberpróbáló hegyet, vállalni kell a próbát, le kell győzni a sárkányt. De a létküzdelemben segítségei vannak, útitársa a bárányka, a balta, az óriások. Megszerzi, megszökteti a királylányt, gazdaggá lesz a talált kincsből, hazatér a szülőfalujába. Archetipikus az egész történet, ezer népmesében is azonos. A székely falu szülötte hazatér a székely faluba. Ugyanaz a sorsmodell, ugyanaz az üzenet, mint az Ábel-regényben. De nem azért tartották Tamásit a novella költőjének, hogy ilyen egyszerűen végződjön a történet. A zárlatban lévő átváltozások többletjelentést adnak a mesének. A fejszécskéből aranypenna lett, a bárányból táltos csikó, Pegazus, melyen az írók, költők lovagolnak, s amely nemrég rúgott meg egy rusnya ördögöt. Vagyis Hűséges Mártonka nem más, mint Tamási Áron, aki megküzdött szerencséjéért, író lett belőle; aki a jót keresi, s a gonosznak örök ellensége. Szinte kínálja magát az összehasonlításra az Ördögváltozás Csíkban ördöge, a Hatalom jelképe és a Hűséges Mártonka ördöge, akit nemrég megrúgott egy Pegazus. Alighanem Tamási lovagolhatott rajta! Köztudott, hogy az író nem kedvelte, bírálta, kifigurázta nem is egyszer a botcsinálta politikusokat. A világirodalom jeles epikus alkotásai archetipikus történetek, archetipikus mozzanatokra épülő cselekményűek, archetipikus alaphelyzet, archetipikus hősök, archetipikus cselekménymodell működik bennük. Cselekményük mélystruktúrájában ott vannak a minden idők archetípusai. Amint láttuk, az archaikus székely falu utolsó nagy íróküldöttének műveit át- meg átszövik az archetípusok, a székely falu, az emberiség gondolat- és érzelemvilágának sűrítményei, esszenciái. Az archetipikus jelentések mélységet adnak a műnek, egyetemes érvényű értelmezést kínálnak a regionális, partikuláris eseményeknek. Érdemes felkutatnunk, tanulmányoznunk őket, mint mai világértelmezésünk ősforrásait. A mítoszba kapcsoltság magas foka által lett Tamási Áron írásművészete egyetemes jellegű, egyszerre ősi és korszerű. Megemeli az írások értékét, karátját a partikuláris és az egyetemes ilyetén ötvözése. Ettől a mítoszba ágyazottságtól, archetipikus jellegtől van, hogy Tamási Áron írásművészete a legnagyobbak közül való.
***
Kedves olvasóm, az az időtlen újságlap, amiről említést tettem írásom elején, mégiscsak igazat mondott Tamásiról, írásainak a múlthoz való viszonyáról. Atavizmusáról. Vannak, akik nem fogadják el az archetípusok elméletét. Én mégis szeretném hinni, hogy amit itt felvázoltam, az úgy igaz. Vagy igaz is lehetne.

Irodalom: 
Carl Gustav Jung: Mélységeink ösvényein, Bp., 1994. 
Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemedám György: Jelképtár, Budapest, 1996. Clare Gipson Jelek, jelképek, Bp., 1998.
David Fontana: A szimbólumok titkos világa, Bp., 1995.
Ipolyi Arnold: Magyar Mithologia I–II., Bp., 1929.