Boldogasszony igézetében címet viseli a Csíkszeredában élő és alkotó szobrászművész, Bara Barnabás tárlata a Megyeháza Galériában. A kiállítás jövő hét szerdáig még megtekinthető. A művészről, munkáiról vall Vargha Fruzsina művészettörténész. Boldogasszony igézetében. Értelmezhetjük a tárlat címét sokféleképpen, még mielőtt a kiállítást valójában végigjárnánk és befogadnánk. Hiszen biztos, hogy vagyunk néhányan, akik a vallásosságunkat vetítjük magunk elé, vannak, akik valamely előzetes művészettörténeti korszakot, alkotást, vannak, akik egy gyermekkorban hallott hiedelmet, vagy imát, vannak, akik egy szerepet, és vannak, akik egy fogalmat ragadnak meg. Ez a tárlat mindezen asszociációinkat és képzeteinket összefogja. Hiszen Bara Barnabás szobrászművész alkotásai egységet alkotva mutatják meg egyrészt egy olyan újítás reményének kifejeződését – amely az alkotó ember sajátos jellemvonása –, és ezzel egy időben a befogadó közönség képzeteinek összességét. Felgyorsuló világunkban akarva, akaratlanul szembesülünk, azt gondolom, nap mint nap azzal a jelenséggel, hogy egyes pillanatok, arcok, formák szinte észrevétlenül suhannak el mellettünk. A rengeteg hatás, amely a villogó fények, a beszüremkedő hangok sokaságából áll, előfordul, hogy éppen azokat a lényegi dolgokat sikkasztja el, amelyek meghatároznak egy egyént, meghatároznak egy közösséget, egy régiót, egy nemzetet. Nekünk, mindannyiunknak, nagyon erőteljes, őseinktől örökölt és őrzött jellegünk a hagyományainkkal való együttélés. Hiszen, ha ez nem lenne igaz, akkor a tárlatnyitón ez a terem nem telt volna meg kíváncsi emberekkel, a tárlat nem vonzott volna be ennyi szemlélőt, ennyi asszociációt. [caption id="attachment_118691" align="aligncenter" width="1920"] smart[/caption] „Boldogasszony” fogalmunk eredetére és fejlődésére vonatkozóan a szakirodalmat olvasva azt találjuk, hogy a magyar ősvallás, a kereszténység előtti idők nőistenségét tisztelték benne elődeink. Egybeforrt a fogalom a termékenység és a védelmező erő megmutatkozásával, a transzcendens jellegek erőteljes kibontakozásával. A kereszténység felvétele után mindezen hit és képzet nem sokban változott, csupán összekapcsolódott a Szűzanya szent személyével és a belé vetett hit erejével. Attribútumként azonban megmaradt a születésben segedelmet nyújtó, gyógyító, védelmező szerep, ami fenn is maradt népi imáinkban, hiedelmeinkben, könyörgéseinkben, himnuszainkban. Szűz Mária képe a képzőművészetben számtalan formában jelenik meg. Leggyakoribb ábrázolásai mind a festészetben, mind a szobrászatban a Trónoló Madonna-képek, az Áldást osztó Madonna-képek, vagy éppen a Napba öltözött asszony képe. És bár mindezen megjelenítések régiónként változnak, a magyar nyelvterületen élők számára mégis minden esetben a női tisztaság, a megtartó erő, a védelem, a szeretet és a teljesség egységét hordozzák. Ha eltávolodunk némileg a Boldogasszony-képzet vallásos vetületétől, a női ábrázolásokról kellene általános érvényükben még néhány szót ejtenünk. Sokszor fogalmazódik meg, azt hiszem, mindannyiunkban az a kérdés, amely elsősorban az ideálokra vonatkozik. Milyen is napjaink női ideálja? Korszakokat felölelő tanulmányokat olvashatnánk akár most is arról, hogy egy évszázaddal vagy egy évezreddel korábban mikor volt szép egy nő, mi tette szebbé, és ha nem is feltétlenül vonzóbbá, de mindenképpen ideálképszerűbbé a társadalomban. Jelen tárlat azonban nem ezt keresi. Nem nőideálokat ragad ki, hanem összességében mutat egy kultúrkört, egy hitvilágot, egy lelki hovatartozást, amely elsősorban a Boldogasszony téma körül csoportosul. A kiállított 31 alkotás többsége égetett agyag, azonban a négy legkorábban készült szobor, amely egyfajta ősi evolúciót mutat szimbólumok és jelentések terén is, fából készült. A föld, a fa, a természet közelsége, a domború és homorú formák váltakozása, valamint a konkrétumok elfedése az egyes kanyarulatok és felületek kuszasága által elvezetnek a termékenység gondolatától egészen egyik legismertebb eredettörténetünkig, az Emese álma mondakörig. A posztamenseken megjelenő formák e négy szobor esetében az átvitt értelmet keresik. Nem konkrét fogalmakkal hat a szemlélőre az alkotó, hanem elgondolkodtat. Ránk bízza, hogy a címben megfogalmazott témához milyen formát és képzetet társítunk, ezzel pedig biztosítja a gondolatok fonalának továbbvezetését. A tárlaton a szobrász Boldogasszony-sorozatának 17 darabját láthatjuk, ezeket kifejezésmódjukban három csoportba tagolnám. Egyes szobrok esetében a művész a kerek formákra, a nőiséget hangsúlyozó idomokra fókuszál, úgymint a széles csípők vagy éppen a keskeny derék. Ezek a művek a kitörés vágyát, a kifelé nyitást is megragadják. A testhelyzetek, amelyekben a művész az alakokat ábrázolja, a gesztusok, bevonják a szemlélőt a művek aurájába. Egy másik csoportot képeznek a szögletesebben alakított, zártabb kompozíciójú női alakok. Párhuzamba állítva némiképp a sorozat korábban tárgyalt darabjaival, ezek esetében azt láthatjuk, hogy nem annyira egységesek a felületek, nem annyira lágyak a vonalvezetések és az egyes gesztusok, néhány műnél a megjelenített mimikák. Erőteljesebben érvényesül a geometria. Egy hidegebb, egy távolságot tartó kisugárzás közvetítését ragadja meg a művész általuk. Harmadik csoportként beszélhetünk azokról a Boldogasszony-típusokról, amelyek valamely szimbólummal kiegészülve kerültek a posztamensekre. Gyakran visszaköszön a Hold motívum, a Nap, a csillagok, ezek mindegyike egyrészt a nőiség, másrészt az egyházi rituálék jelképei, vagy éppen az újjászületés, a feltámadás asszociációi. Ezeknél a műveknél több esetben előfordul egyfajta stilizálás is, amikor a nőiségre a termékenységi jelképek által reflektál a művész. Gondolok itt olyan motívumokra, mint az anyaméh vagy egy összefonódó jelenet. Több posztamensen is fedezhetünk fel olyan műveket, amelyeken főleg a domború formák hangsúlyozódnak, bonyolult összerakásokat és kombinációkat láthatunk, ahol már valóban a szemlélőnek kell döntéseket hozni a közvetített üzenet tekintetében. A nőalakok sorozata kiegészül a tárlaton néhány olyan szimbolikus értelemmel és jelentéssel bíró alkotással, mint az Életfák motívuma, hagyományos jelképeink mai értelmezése, ősi hiedelmeink kortárs megnyilatkozása. Gondolom, mindezen szimbólumok nem szorulnak bemutatásra. Mindannyian érezzük a kötődést és az üzenetet, amelyet a tulipán, a nyíl, a levél, a sárkány, a nap, a föld motívuma hordoz. Benne van a neveltetésünkben, és kifejeződnek a forma, a patina, az összetett kompozíció segítségével. Nem olyan régen volt szerencsém részletesen és mélyen tanulmányozni a moldvai csángó magyar hiedelemvilágot. Megismerkedtünk a hitvilágukkal, kapcsolatrendszereikkel. Varázslatosnak találtam. Meglepett, és lenyűgözött, hogy a 21. században, a közvetlen szomszédságunkban még élnek olyan közösségek, akik szellemekben, ártó és gyógyító lényekben, erőkben hisznek. Az a meglepettség, kíváncsiság és végül varázsosság élménye születik meg, hiszem, hogy minden szemlélőben, aki a mai tárlaton végighalad. Hiszen megmutatkozik és formát ölt a jelen világ üzenete a hagyományaink és a hitvilágunk köntösében. Éljenek ebben az igézetben, keressék meg az életre, a megújulásra, a szépségre tett néha egyszerű, néha bonyolult utalásokat! Kívánom, hogy ezeket az üzeneteket mindannyian megtalálják. Építkezzenek, merítkezzenek belőle, és formálják a maguk mindennapjaik szerint. A tárlatnyitó szövegének szerkesztett változata.