Mexikóváros lelkének, a Zocalónak a leghosszabb – a tér egyik felét majdnem egészen elfoglalja –, de nem a legszebb épülete az egykori Alkirályi, ma Nemzeti Palota. Az épületegyüttes igazából négyzet alakú, kétszáz méteres oldalakkal, amelyeknek egyike a tér felé néz. A híres palota az elnöki és államigazgatási hivatalokon kívül a Kultúrák Nemzeti Múzeumának is helyet ad, benne külön Benito Juarez elnök emlékmúzeumával. Egy kis része a nagyközönség előtt is nyitva áll, hogy minden arra vágyó megnézhesse Diego Rivera munkáit. A belső, központi udvar, ahova először beléptünk, várakozásomhoz és az együttes méreteihez képest viszonylag eléggé kicsinek tűnt, négyzet alakú és egyszerűségével hat: kőből épült háromszintes árkádsorokból áll, közepén egy szépen megmunkált, de viszonylag szintén egyszerű bronz szökőkúttal. Az innen nyíló főlépcsőn elindulva máris szemünk elé tárul Rivera első, legnagyobb méretű képe, amely Mexikó történelmét hivatott röviden, szimbólumokkal és jelenetekkel összefoglalni. És valóban, sorra lehet venni és értelmezni a festmény minden részletét. Középen az ország címere kapott helyet: zöld kaktuszon barna sas, csőrében kígyóval, azt a legendát ábrázolva, amely szerint az azték napisten azt mondta népének, hogy ott építsenek fővárost, ahol ily módon elhelyezkedő madarat találnak. A szerző aztán lentről felfelé haladva körbejárja az ország történelmét a spanyolok megjelenésétől az inkvizíció működésén keresztül a szocializmus győzelméig. Itt azért kell megállnunk egy rövid kitérőre, mert nem igazán szoktunk az inkvizíciónak az Újvilágban való jelenlétével foglalkozni, pedig a földrész felfedezése és meghódítása együtt járt nemcsak a kereszténység hirdetésével és a térítéssel, hanem az inkvizíció működésével is, attól lehetett annyira kegyetlen, mint amennyire feltételezik. A spanyol inkvizíció ugyanis 1478-tól létezik, és tudni kell róla, hogy legtovább, 1833-ig Mexikóban tartott. Ezzel együtt elmondhatjuk, hogy a kereszténység térhódítása nem ott volt a legsikeresebb Latin-Amerikában. Ezt valószínűleg az őslakosok jelentős aránya is magyarázza. Épp ezért maga Rivera is a bennszülöttek történelmének több nagy freskót szentelt, amelyeken az építkezésüket és foglalkozásaikat is, illetve amit arról akkor tudtak és állítottak, igyekezett részben megörökíteni. Az egyik lépcsőfeljáró egész falát Mexikó ma és holnap című alkotása foglalja el, központi figurája legfelül Marx, amint mögötte a nap kell fel, mintegy glóriába fogva fejét. Sokatmondó ábrázolás. Megértéséhez – mint ahogyan a szerző pályafutásának a magyarázatához is – ismerni kell a kort. Amikor a múlt század első évtizedeit, sőt már az azt megelőző éveket nézzük, a figyelmes érdeklődőnek feltűnhet, hogy bizonyos, néha ellentétesnek tűnő szellemi áramlatok, társadalmi történések egyszerre, párhuzamosan voltak jelen Európában, és talán még hangsúlyosabban vagy más hangsúlyokkal Latin-Amerikában is, amiből bármikor lehet keveredés. Ily módon a liberális gondolkodás, különös tekintettel a szabadságra, a szocializmus eszméi – Világ proletárjai egyesüljetek! – és mondjuk a feminizmus egy időben váltanak ki forrongást. Ez a jelenség különösen érvényes a száz évvel ezelőtti Mexikóra, míg mifelénk inkább megoszlottak ezek a kontinens két fele között. Ebben a miliőben élt és alkotott Diego Rivera (1886–1957) a (szerintem) csúnya, pocakos, minden képén rendetlennek tűnő, nőfaló festő, aki után állítólag bomlottak a nők, bár tudjuk, hogy ez mennyire kétes, illetve sokfaktorú jelenség. Lehet vonzó az otrombaságában, de a vélt vagy valós zsenialitása, esetleg a sajátos festő–modell helyzet szülte hangulat is mind magyarázhatja a sikereit. Riverával kapcsolatban fontosnak tartom azt is elmondani, hogy művészete nem merült ki a falfestészetben, bár ettől vált világhírűvé és ez fonódott össze a nevével mint iskolaalapítóéval. Sajnos magam is csak ezekből láttam „élőben”, ám reprodukciókról ismerem a portréit, alakjait, jeleneteit, amelyek nagyon tetszenek. Ezek közül a kertészetről, virágárusokról festett alkotásai inkább Gauguint és a francia századelőt idézik, költőiek, harmonikusak, életszeretetet sugároznak, egyszóval: gyönyörűek. Rivera már születésekor is komplikációkat okozott, mondhatnánk, bár nem találkoztam ilyen értelmezésekkel, igaz, nem tartottam kezemben eddig életrajzát. Interneten ellenben sok minden, ha nem is minden, fönn van róla. Anyja, mikor az ikertestvérével világra hozta, kómába esett, majd halottnak is nyilvánították. Szerencsére az egyik cselédlány észrevette, hogy még lélegzik, így végül nem tették koporsóba. Az ikerfivér egyéves korában meghalt, csodálkoznék, ha ennek a történetnek nem lett volna valamilyen hatása a gyerek fejlődésére. Már gyerekkorában elkezd rajzolni, és már akkor összefesti a falakat, annyira, hogy már tízéves korától a művészeti akadémián tanul, de csak esténként, mert a szülei ragaszkodtak, hogy „rendes” iskolába járjon. Már fiatalon a művészeten kívül csak a politika meg természetesen hazája történelme érdekelte. Hamar, a század elején eljut Madridba tanulni, majd Párizsba évekig és Olaszországba is, ahol sorra megismerkedett a század eleji szellemi áramlatokkal, közel került a divatos művészeti irányzatokhoz és olyan figurákhoz, mint Pablo Picasso vagy Paul Cézanne, mégis a naiv festészet ihlette meg leginkább. Többször is visszatér Európába, míg kialakítja saját festői világát. A sokféle hatás sajátos összefonódásai a freskóin nekem a naiv festészetet és valamennyire Giotto műveit juttatta eszembe. Ám míg ez utóbbi megszerettette velem például Assisi Szent Ferenc lényét, addig a palota festményei, mint különben a szocreál alkotások többsége, az erőltetett pátosz, és ezúttal ráadásul a túlzsúfoltság nyomasztó érzetét keltette bennem. Ami megint érdekes és magyarázatra szoruló benyomás, mert például Bosch egymillió kis jelenetet, szimbólumot, karaktert és magatartást felvonultató képei sosem váltották ki belőlem ezt az érzést. Hírneve munkát szerzett neki az Egyesült Államokban is, ahol több freskó készítésére is felkérték, ám a Rockefeller Centerben olyan szocialista ízű művet készített, állítólag Lenin portréjával, amit végül megsemmisítettek. Politikai irányultsága következtében ő győzte meg Mexikó elnökét, hogy befogadják a nemcsak hazájából, de egész Európából elüldözött Trockijt, akit személyesen is vendégül lát majd második feleségével, Frida Kahlóval. Ám ez a szerelem és talán a világ egyik leghíresebb festőnőjének élete már egy másik történet.

Albert Ildikó