A járványhelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-várban június 18. és július 30. között. A ma délután 6 órakor nyíló kiállítás anyagát Túros Eszter művészettörténész ismerteti. Ez a kiállítás folytatása a 2019-ben elkezdett tematikus Nagy Imre-kiállítások első kiadásának, amely az állatok témáját járta körül a zsögödi alkotó életművében. Ezúttal a nő kerül a középpontba, és mivel a hagyaték túlnyomó része, közel 7000 alkotás a múzeumban található, a téma egyrészt kéznél volt, kínálta magát, másrészt úgy véltük, hogy a korábban alig, az életmű egészére kiterjedően pedig egyáltalán nem tematizált témával sikerülhet fenntartani, esetleg felkelteni az érdekődést Nagy Imre művészete iránt. Kételyek és kihívások Évente új reprezentatív kiállítást rendezni Nagy Imre alkotásaiból azonban egyáltalán nem egyszerű feladat, és egyre sürgetőbb a kérdés, hogy mennyire vállalható ez a továbbiakban, van-e értelme belesimulni ebbe a több évtizedes rutinba? Teher ez, ugyanakkor kihívás is. A mostani kiállítás nemcsak egy újabb válogatás a sok korábbi mellett, hanem egyfajta tükre is a Nagy Imre-i hagyatékról való gondolkodásnak. Annak, hogy hol tartunk most, illetve reményeink szerint kicsit annak is, hogy merre szeretnénk elmozdulni. Úgy próbáljuk meg újra közel hozni a zsögödi Mester munkásságát, úgy próbálunk rálátást nyújtani erre a jól ismert, sokat és sokféleképpen tárgyalt életműre, annak gazdagságára és sokrétűségére, hogy következetesen olyan alkotásokból válogatunk, amelyek ritkábban vagy akár egyáltalán nem szerepeltek korábbi válogatásokban. Úgy próbáljuk meg közel hozni ennek a nagyságnak az alkotásait, hogy nemcsak a közismert, méltán híres alkotásokat tesszük láthatóvá, hanem az oda vezető utat is, annak mellék- és zsákutcáival. Ily módon – magunk is meglepődve tapasztaltuk – egy sokkal árnyaltabb, emberibb, közelibb képet sikerülhet kialakítanunk a zsögödi Mesterről, ily módon sokkal könnyebb kapcsolódni művészetéhez, hiszen láthatóvá válnak erőfeszítései, hibái, ugyanakkor számos olyan apró, de ennek ellenére emlékezetes próbálkozása, melyek egyszerűségükkel, elevenségükkel át- és felülírhatják a bennünk kialakult Nagy Imre-képet. Nagy Imre nagyságát többé-kevésbé mindenki elismeri. Elfoglalta méltó helyét az erdélyi művészet történetében, de ez nem garantálja az állandó érdeklődést. Megérett a kérdés, hogy újragondoljuk a hagyaték, a művek és az alkotó halála óta szinte érintetlen emlékház további sorsát, hogy milyen formában, milyen módon lehet ezt a közel fél évszázados történetet (1973-ban adták át a zsögödi galériát) felfrissíteni, másképp láttatni, érdekessé, izgalmassá tenni a hazai közönség és a látogatók számára egyaránt. Ilyen körülmények között kaptuk a feladatot, hogy újabb Nagy Imre-kiállítást álmodjunk meg a még tartó világjárvány miatt ezúttal a Csíki Székely Múzeum épületébe (az egyébként időszakosan, tavasztól őszig működő zsögödi galéria és emlékház idén is zárva marad). Miért a nő? És hogyan válogattunk? A nő témája szinte magától adódott. Ha végigpörgetjük magunkban Nagy Imre alkotásait, kiderül, hogy „nőügyei mindig is voltak…” (az idézet Apor Máriától származik, aki Nagy Imre magánéletére utal, mi önkényesen kissé tágabb értelemben használjuk kijelentését), egy olyan alaptéma ez művészetében, ami mellett nem lehet elmenni. Minden általa művelt technikában, a legkülönfélébb helyzetekben, a legtermészetesebbtől a legbizarrabb élethelyzetekben megtaláljuk nála a nőt. A nőt, a nőket, akik sokféleségük ellenére egy idő után ismerőssé, felismerhetővé válnak. A múzsák, Apor Máriától Zsuzsikáig, az édesanyától Ilonáig, a cigányleánytól a grófnőig, a parasztasszonyoktól a gyári munkásnőkig. Több mint ezer rajz és sok tucat festmény őrzi ezeknek a nőknek a különböző élet- és testhelyzeteit. Ebből a távlatból szemlélve azonban úgy véltük, hogy az egyes szereplők kiemelése és bemutatása helyett sokkal izgalmasabb lehet közel hozni a nézőhöz a témának, illetve a Nagy Imre-i érdeklődésnek a sokféleségét, sokrétűségét. Nagy Imréről tudjuk, hogy számára bármi ürügy lehetett az alkotásra, minden pillanatot kihasznált, hogy gyakorolhasson. A különböző testek mozgása, működése kifejezetten érdekelte és ebbe minden beletartozott, ami él és mozog, az állatok éppúgy, mint az emberek. Lerajzolta, „lejegyezte” az őt körülvevő tárgyakat, testeket, mindent, amit a ház körül látott, a virágoktól a családtagokig, de jártában-keltében is rendszeresen megállított egy-egy érdekesnek vagy valamelyik tervezett műhöz szükségesnek vélt mozdulatot, hogy gyorsan rögzíthesse. A gondosan megtervezett beállítások megörökítése mellett nagyon gyakran így „vázlatozta” ceruzával, tussal, akvarellel a nőket is. Ezek a vázlatok legtöbbször visszaköszönnek festményein. Mi sok esetben ezeket a vázlatokat részesítettük előnyben, határozottan úgy éreztük, hogy élőbbek, dinamikusabbak, könnyebb kapcsolódoni hozzájuk, ugyanakkor a témában rejlő lehetőségeket is jobban sikerül ebben a formában körüljárni, megmutatni. Talán felmerül a kétely, hogy nagy művek nélkül mennyire lehet reprezentatív egy ilyen kiállítás. Ezzel kapcsolatban megjegyeznénk, hogy a kiállítás nem mellőzi teljesen a festményeket, azt is mondhatjuk, hogy megközelítőleg olyan arányban vannak jelen a rajzok mellett, amilyen arányban az életmű egészében. Így viszontláthatóvá válik az út is, az alkotás gyakran nagyon hosszas, évekig érlelt folyamata, melynek a festmények csupán a záró- mozzanatai. A festmények válogatásánál szintén a sokféleség szempontja vezérelt, nemcsak az ábrázolt nőalakok gyakran egymástól hihetetlenül idegen különbözősége, hanem a technikai, kompozíciós, festői megoldások változatosságáé is. Ezek mellett pedig arra figyeltünk, hogy olyan festmények kerüljenek a válogatásba, amelyek ritkán vagy rég nem szerepeltek kiállításokon – így választottuk ki például a Szavalók című, szocialista munkásnőket ábrázoló festményt, mely ugyan nem tartozik a nagy sikernek örvendő munkái közé, de az életmű szempontjából nem elhanyagolható időszaknak a lenyomata, még akkor is, ha láthatóan zsákutca ez művészetében, vagy így választottuk be a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonát képező Múlt és jelen című alkotást, Ilona, a hűséges szolgáló és Apor Mária, a „nagy múzsa” alakját ábrázoló 1962-es festményt, amely kizárólag a téma szempontjából vált érdekessé számunkra. A véletlenül elkapott pillanatban két erőteljesen különböző világ találkozik, mindkettő egyforma súllyal van jelen, egyaránt fontos, az életmű egészében is. A válogatás része egy korai kecskeméti festmény is, egy akt, mely egy véletlen szerencsének köszönhetően került a kiállításra, és nemcsak Nagy Imre korai festői időszakát képviseli nagyon szépen, hanem izgalmasan ellenpontozza a későbbi festmények bonyolultabb, nagyon megkomponált, sokalakos kompozícióit. Alig egy tucat festmény, több mint száz ceruza-, szén- és tusrajz, metszet, illetve akvarell szerepel a tárlaton, utóbbiak viszont nagyon sok festményt, nagy művet idézhetnek fel a Nagy Imre művészetét ismerők számára. A tálalás A rendelkezésre álló három terem, eltérő méreteivel tökétesen megfelelt a kurátori szándéknak, miszerint a bemutatásra szánt alkotások nem az életmű kronológiáját, Nagy Imre igen változó alkotói korszakait követik majd, hanem a választott téma logikáját. Az élet különböző szakaszai szerint három nagyobb egységre tagolva juthatunk el a születéstől a halálig. A látogatót egy szófelhő fogadja, szavak, jelzők, érzések, nevek, melyeket Nagy Imre nőábrázolásai hívtak elő, szavak, melyekkel csak érintőlegesen találkozik a kiállított munkákra fókuszáló tekintet. Így lépünk be az első, kisebb méretű terembe, ahol a gyermekkor képei sorakoznak, de nem egymás mellet katonás sorban, hanem változatos ritmusban, időnként egy gyermekszemmagassághoz igazítva. A nemi szervek bizonytalan vonalait a gyerekportrék feszessége váltja fel, a környezetét felfedező gyermek játékos világát a család meleg hatású, de nem éppen gondtalan képei keretezik. Ebből a viszonylag kicsi, mégis tágasnak ható térből a lányanyaság és a dolgozó gyermek képeivel lépünk át a következő életszakaszba, a múzeumi bástyaterembe, ahol a felnőtt nő különböző életminőségei, élethelyzetei, szerepei kerülnek előtérbe. A képek elrendezése a képek dinamikáját követi. A művészettörténeti szempontból különlegességnek számító állapotos asszony vagy a gyermeküket szoptató anyák sorozata azért is izgalmas, mert Nagy Imre következetesen foglalkozott ezzel a témával és ugyanazzal a beállítással nagyon eltérő világokat sikerült megragadnia a szentképeket idéző, lágy vonalú madonnától az durva ecsetkezelésű, erőteles hatású, gyermekét „út közben” szoptató cigányasszonyig. Az anyagág szent és profán képeit katonás sorban elhelyezett portrék sora követi, melyek a megszemélyesítést mellőzve (képaláírások hiánya), csupán jelzésszerűen vannak jelen. A korai, kecskeméti festmény által megnyitott, klasszikus beállításokban sorakozó, fegyelmezettebb aktok sora a kiállítás talán leghangsúlyosabb helyét foglalja el, ahol a különböző testtartások, pózok időnként sejteni engedik a szereplőknek az adott szituációból adódó érzéseit, reakcióit, magányát. A paraszti élet képei következnek, Nagy Imre jól ismert világa, robusztus alkatú, vastag bokájú, erős asszonyok, akik a tűző napon végzett mezei munkától megizzadva, elfáradva az árnyékban pihennek a délutáni munka előtt. Élettel teli, erotikus töltetű életképek, melyeket, tovább haladva üdítően oldanak a városi hangulatú rajzok, hogy aztán egyből az erotika burjánzást idézően elrendezett képei között találjunk magunkat, időnként határozottan rögzített, máskor fegyelmezetlenül szétfutó, extatikusan lüktető rapszodikus vonalak rabul ejtő közelségében. Ezt az erőt egy másfajta erő töri meg, Nagy Imre művészetétnek vitatott fejezete, a szocialista realizmus képei, melyek láthatóan viselik magukon az alkotó megfelelési vágyát, nem túl sok siker koronázta erőfeszítéseit. A kemény vonalakkal megformált szocialista munkásnőket a mindennapi munkában lassan megöregedő asszonyok váltják, elvezetve bennünket a harmadik, utolsó terembe, az öregkor képeihez, ahol ritkulnak a képek, halkul a ritmus, végül csak azok maradnak, akik mindvégig jelen voltak. Bár mindvégig kerültük a megszemélyesítést, néhány alak mégiscsak kiemelkedik a nők közül. A legfontosabb az anya alakja, aki hol jobban láthatóan, hol háttérbe húzódva végigkíséri nemcsak a kiállítást, hanem Nagy Imre életművét, életét egyaránt. A kiállítás az anya haldoklásának és halálának „csendes” rajzú képeivel zárul, de ugyanitt kap helyet a kiállításon szereplő egyetlen önarckép is. A korábbi Nagy Imre kiállításokon szokássá vált egy-egy önarcképet is beválogatni. Részben szem előtt tartva ezt, illetve utalva a kiállítás grafikai jellegére – hiszen egy grafikáról van szó, háttrében az anya alakjával –, a témaválasztás apropóján azt is hangsúlyozva, hogy az anya mennyire fontos és meghatározó szerepet töltött be művészetében. A képaláírások mellőzését egy folytonos, vonalak által vezetett figyelem fenntartásának szándéka magyarázza. A járulékos információk mellőzésével egy kizárólag képek által kibomló történet lehetőségét próbáltuk megteremteni, amelyet a nézők is alakíthatnak. A kiállítás elhagyásakor egy üres felületre írhatnak a látogatók bármit, ami eszükbe jut a kiállítás kapcsán, szavakat nőkről Nagy Imrénél. Egy apró, jelentéktelennek tűnő gesztus ez, egy lépés az együtt gondolkodás reményében. Talán így könnyebb lesz a következő.