Lélekemelő eseményen vettem részt minap este Borzsovában: Lakatos István nyugalmazott pedagógus bemutatta a helyi közösségnek a csíkszentmiklósi, csíkszépvízi és borzsovai iskolák múltját ismertető Oktatásunk évszázadai című kötetet. Már maga a helyszín jó érzéssel töltött el, a jó karban lévő iskolaépület szülővárosom, Maroshévíz első iskolaépületére emlékeztetett, amelyben a város első román tannyelvű iskolája működött, s amelyben megkezdte működését a ma Kemény János nevét viselő tizenkét osztályos tanintézet. Vagy a gyergyóhodosi iskolára, amelyben életem egyik legszebb évét töltöttem helyettes tanárként. Ódon épület megannyi, de a termek, az udvar a csillogó szemű gyermekek napi jelenlétét sugallják. A bemutató előtt a kötetben szereplő régi fényképek váltották egymást a nagy méretű képernyőn, a sorra-szerre érkező érdeklődők érdeklődéssel nézték a felvételeket, örömmel fedeztek fel rajtuk ismerős arcokat vagy éppen évtizedekkel ezelőtti önmagukat, felelevenítve eseményeket, történéseket, amelyek alkalmat szolgáltattak e képek elkészítésére. Már-már azt hittem, nincs is szükség itt könyvbemutatóra, annyira ráhangolódtak a jelenlévők a látványra, az emlékek felelevenítésére. De a közös képnézés csak megalapozta a gondosan előkészített tartalmas találkozót. A kötet szerzőjétől tudom, hogy több mint négy és fél évszázados múltra tekint vissza az oktatás a Csíki-medencében. E múlt feltérképezésére, kutatására, megismerésére és bemutatására többen tettek kísérletet, mind közül kiemelkedik a néhai Szőcs János, a Csíki Székely Múzeum volt munkatársa által végzett kutatások, az általa jegyzett publikációk sora. Ő hívta fel a figyelmet arra, hogy a térség iskoláira vonatkozó levéltári anyagból – gazdagságát és rendezettségét tekintve – kiemelkedik a csíkszentmiklósi oktatás múltját bemutató iratanyag. Elhivatott pedagógusként veszi számba a kötet szerzője a csíkszentmiklósi – s vele együtt a borzsovai és szépvízi – oktatás történetét 1569-től napjainkig. Teszi ezt gazdagon adatolva, egy-egy adott kör történéseivel való összefüggésben vizsgálva, olvasmányosan. S jó pedagógushoz híven, a közérthetőség kedvéért és a tudás elmélyítése érdekében minden fejezet végére részösszefoglalást írt. A találkozón a szerző felvázolta a kötet tartalmát, kitért az egyes fejezetek tartalmára, majd a szintén csíkszentmiklósi dr. Ambrus Tünde tanár, egyetemi oktató kérdéseire válaszolva számolt be a kötet megírásának előzményeiről, munkamódszeréről, levéltári kutatásairól, összegző munkájáról, no meg arról, hogy hetvenévesen nem tervezi újabb kötet kiadását, holott elvégzendő munka mindig akad bőven. Végezetül a kötet kapcsán élénk eszmecsere bontakozott ki a pedagógusi hivatásról, a gyermeklétszám csökkenéséről, no meg az egyre gyorsabb társadalmi átalakulásról és annak előre nem látott következményeiről, mint a tudás – s így az iskola és a pedagógusi szakma – presztízsveszteségéről, arról, hogy ma már a szülők többsége úgy véli, jobban tudja mit és hogyan kell tanítani, számonkérni, mint azt teszik a pedagógusok felhalmozott tudásuk és évek hosszú során szerzett tapasztalatuk birtokában. A borzsovai beszélgetést hallgatva levontam magamnak a következtetést: míg olyan empátiával és szeretettel állnak hozzá a tanítók, tanárok az oktatás ügyéhez, mint az elhangzott, addig nincs veszve minden. Bízom benne, hogy Lakatos István példáját követve más településeken is megírják és közkinccsé teszik a helyi oktatás történetét – mintegy kiegészítve Szabó K. Attila és dr. Málnási Ferenc ez irányú összegző munkáit –, hozzájárulva múltunk megismeréséhez, a jelen megértéséhez és a jövő megalapozásához. Mert az iskola, a pedagógus nemcsak tudást, magatartást, hanem reményt is ad.

Sarány István