Különleges történet az, ahogyan megismertük Misit, és még különlegesebb volt a vele való találkozás. Mindig is hazavágyott, de azóta, hogy elköltöztek Csekefalváról, csak egyszer járt itthon, akkor is csak látogatóban. Nem szeretett a szocialista realizmus módszereivel dolgozni, absztrakt művei viszont nem voltak kelendők, pedig a művész ezekre volt igazán büszke. Könyvillusztrátorként kereste kenyerét, majd egyre több kiállítása volt Európában és Amerikában is. Érdekelte a filozófia, verseket is írt.

A csíkcsekefalvi Bajkó István, a szentmártoni szakközépiskola egykori igazgatója az 1980-as években vette fel a kapcsolatot a festővel. Mint mondta, a művész nevével először egy kiadványban találkozott, amikor megvásárolta a Ion Creangă Kiadó egyik Ady Endre-kötetét, amelyben feltűnően szép illusztrációk vannak a versek mellett.

‒ Akkor még nem tudtam, hogy ki az a György Mihály, azt sem, hogy csekefalvi születésű, de érdeklődtem, hogy ki lehet. Azt hiszem, egy kollégám mondta, hogy Bukarestben él az illusztrátor, aztán ahogy keresgéltem, kiderült, hogy idevalósi. Akkor már nagyon kíváncsi voltam, és végül írtam egy levelet neki – emlékezett vissza Bajkó István.

1982-ben Mátyás József festőnek is írt, aki akkor már Déván élt. Mindkét levélre kapott választ, mindkét festőművész örömmel írt vissza. György Mihály így fogalmazott a Bajkó Istvánnak címzett levelében: „Őszintén meghat a velem szemben bizonyított figyelmük”. A levélben a képzőművész említést tesz arról, hogy szívesen bemutatná itthon, szülőfalujában is a munkáját, de külföldi kiállításokra készül, nincs ideje még. Mint Bajkó István mondta, személyesen sokkal később találkoztak, amikor ellátogatott a művész Csíkszentmártonba. Abban egyeztek meg, hogy kiállítást fognak rendezni György Mihály munkáiból, viszont akkoriban nem volt ennek megfelelő hely a községben.

‒ Ő azt mondta, hogy nézzünk meg egy csűrt, ahova ki lehetne állítani a munkáit. Akkoriban még hallani sem lehetett arról, hogy egy csűrt ilyesmire használjon valaki, pedig ma már divat ez. Annyiban maradtunk, hogy még megbeszéljük, hol legyen a kiállítás, nem volt sok ideje itt maradni. Végül úgy elment, hogy azóta többet nem járt itt – emlékezett vissza Bajkó István.

Bajkó István elképzelése az volt, hogy az egykori községházán, a mostani Mátyás József-emlékház egyik termében György Mihály műveit is állítsák ki. Később, amikor személyesen beszéltem a 92 éves képzőművésszel, akkor megtudtam, hogy ő maga is gondolt erre, és meg is említette ezt Mátyás Józsefnek, aki azonban visszautasította az ötletet.

Jómagam pár héttel ezelőtt hallottam először a csekefalvi művészről, úgyhogy azt is mondhatnám, hogy György Mihály első meglepetése az volt, hogy létezik. Nyilván, ez csak nekünk volt meglepetés, hiszen Bukarestben sokan ismerik. Csíkszentmárton polgármestere, Birtalan Sándor közölte, hogy az önkormányzathoz telefonált egy 92 éves képzőművész, György Mihály, aki csekefalvi származású, Bukarestben él feleségével, és épp látogatható egy kiállítás az ő és felesége műveiből. Szentmártoniaknak is be szerette volna mutatni életművét, és mivel alkotásait soha nem sikerült itt kiállítania, ezért meghívott a kiállításra. Pár nappal később útnak indultunk Bukarestbe, meglátogatni a művészt és megnézni a tárlatát. György Mihályról ‒ vagy Misiről, hiszen megkért, hogy így szólítsuk, mert a Mihály bácsi túlságosan öregíti ‒ ellentmondásosan kijelenthető, hogy 92 éves fiatal művész. Mondhatni, ez volt a második meglepetés, hiszen korát meghazudtolóan viselkedett. Misi tömbházlakásában fogadott bennünket, és rögtön kiderült, hogy tartogat még meglepetéseket. Először is kijelentette, hogy ő nem szeretné elmondani az életútját, nem akarja, hogy leírjam az életrajzát, és untatni sem szeretne a történeteivel ‒ pedig mindannyian kíváncsiak voltunk ezekre. Műtermében, ahol beszélgettünk, tollrajzok, festmények és kollázsok vettek körbe minket. A kollázsokat régi tollrajzaiból készítette Misi. Egyszerűen összetépte, majd újra összerakta régi rajzait. Alkudozni kezdtem a művésszel: nem írom le az életét, hanem kollázst készítek mindabból, amit elmond, épp úgy, ahogyan a rajzdarabokat összeragasztotta. Ez már tetszett neki, beleegyezett. Mindezt azért is írom le, hogy ne zavarja meg az Olvasót, hogy ide-oda ugrál majd a szöveg.

Misi absztrakt alkotásairól így ír Corneliu Antim művészetkritikus egy 2012-ben megjelent kiállításmegnyitó meghívóján: „Hazai szakmabeliek körében György Mihail a legkifinomultabb és legvirtuózabb rajzolók egyike. Bukaresti iskolákban képezve magát, illusztris szakmabeliekkel körbevéve ‒ Ioan Untch, Ion State, Val. Munteanu, George Leolea, Done Stan, Marcela Cordescu, Geta Bătescu ‒, majd Szentpétervárott […] értékes ábrázolóként és könyvgrafikusként emelkedett ki, díszlettervezőként, környezet- és reklámművészetben, de legfőképp a műhelybeli »puritán« grafikagyakorlatokban. Az az a hely, ahol a rajz iránti szenvedélye valóságos vizuális előadást vált ki azokban, akik őt közelebbről ismerik.”

Misi elmondása szerint soha nem szerette a szocialista realizmus ábrázolásmódját. A kommunizmus évei alatt könyvillusztrátorként kereste kenyerét ‒ miután végzett a szentpétervári I. E. Repin Festészeti, Szobrászati és Építészeti Intézetben, Bukarestbe helyezték ki ‒, a már említett Ion Creangă Kiadónál is dolgozott, gyerekkönyveket, versesköteteket illusztrált. Ekkor készítette a rajzokat ahhoz az Ady Endre-kötethez is, amelynek egyik példányát Bajkó István megvásárolta, és ebben fedezte fel György Mihály munkáját. Miközben műtermében beszélgettünk, láttam, hogy Misi műtermében, az asztalon is volt egy példány, annak ellenére, hogy semmi más nem jelezte, hogy könyvillusztrátorként is dolgozott. ‒ Én csak azért dolgoztam illusztrátorként, mert pénzre volt szükségem, és akkoriban nem voltak kelendők az absztrakt munkáim – tette hozzá. 1980 után azonban már nem készített illusztrációkat, egyre több egyéni és csoportos kiállítása volt. 1980-ban a bukaresti Simeza Galériában, 1983-ban Németországban három városban is: Lunenburgban, Hamburgban és Hannoverben. 1984-ben Luxemburgban és Olaszországban. Ravennába 1985-ben és 1990-ben is visszatért, és Washingtonban is voltak kiállításai 1986-ban és 1987-ben. Felsorolni is sok, de a 90-es években már inkább Bukarestben és Kolozsváron voltak tárlatai. Misi elmondása szerint 90 éves kora óta nem fest és rajzol ‒ hozzátette, hogy az utolsó képét még nem festette meg ‒, azonban nemrég zárult az a kiállítás, amely a képzőművész életművét mutatja be, kiegészítve felesége munkáival. Ez a tárlat a bukaresti Pavel Șușară Modern és Kortárs Művészeti Múzeumban (Muzeul de Arta Modernă și Contemporană Pavel Șușară) nyílt tavaly augusztusban, és még idén januárban is megtekinthető volt. Feleségével, Hristofenia Cazacuval közösen állítottak ki műveket Fehér/Fekete (Alb/Negru) címmel. A kiállításon György Mihálynak a 60-as években készített festményeit, későbbi tollrajzait, kollázsait láthatták a látogatók, de egészen friss alkotásokat is. A kiállított művek közötti kontrasztot jelzi a tárlat neve is, hiszen Misi alkotásain a fekete dominál, ellentétben Hristofenia Cazacu fehér munkáival. Bukaresti látogatásunkkor volt szerencsénk megnézni a kiállítást, és Misi is elkísért minket. A 92 éves fiatal művész tempójában haladtunk a múzeum felé, közben Misi szüntelenül tréfált, énekelt. Sétabotjára támaszkodva mondta: ‒ Ilyenje sincs akárkinek! – és nevetett. A múzeumban nem magyarázta műveit, csak figyelt minket. Valaki megkérdezte, hogy az egyik, apró geometrikus formákból álló rajza mit ábrázol, mire ő meglepő módon, pajkos mosollyal megjegyezte, hogy az bizony szülőfalujának térképe felülnézetből. Mindannyian bedőltünk neki, mire végül elmondta, hogy természetesen azt is ábrázolhatná, de semmi köze nincs a rajznak az otthonához. Ugyanis miközben műtermében beszélgettünk, megkérdeztem, hogy mi jut eszébe, amikor arra gondol, hogy „otthon” és „haza”. Talán Nagyváradra, ahova Csekefalvából költöztek? Vagy Kolozsvárra, hiszen oda járt képzőművészeti középiskolába? Esetleg Bukarestre, hiszen a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola diákja volt? Talán Szentpétervárra gondol? Érthető lett volna, ha Misi azt mondja, hogy Bukarest az igazi otthona, hiszen ott élte le élete nagy részét, de azt válaszolta, hogy mindig Csekefalva jut eszébe, ha arra gondol, hogy „haza”. 1982-ben, a Bajkó Istvánnak írt levelében Misi így fogalmazott: „Most még csak annyit, hogy gondolataimban, vágyaimban a szó, hogy hazamenni, pirossal alá van húzva.” Nemcsak Misinek volt vándor élete, hanem édesapjának is, akit szintén György Mihálynak neveztek. ‒ Vándor Miska volt az édesapám csúfneve, mert faluról falura vándorolt a családdal, de sehol sem találta meg a szerencséjét. Én már Csekefalván születtem, ott nőttem fel, de nagyon szegények voltunk. A házunk a falu legvégén volt, egy kis faházban éltünk a szüleimmel és testvéreimmel. Mi, gyerekek, liba- és disznópásztorok voltunk. A disznókra könnyebb volt vigyázni, a libák állandóan haza akartak menni – emlékezett vissza Misi. Misi felesége, Hristofenia Cazacu szerint férjének nehéz sorsa volt, az élet nem volt kedves hozzá. Nincs gyerekük, ketten élnek a bukaresti tömbházlakásban. Misi művei nagy részét a Pavel Șușară Modern és Kortárs Művészeti Múzeumnak adományozta, néhányat megtartott. Látogatásunkkor nekünk is adott pár reprodukciót, és megkért, hogy ha már kiállítást nem is tudott itthon rendezni, de olyan helyre kerüljenek a reprók, ahol sokan fogják látni. Amikor elbúcsúztunk tőle, azt mondta, hogy nagyon meg van hatódva, amiért meglátogattuk. Abban egyeztünk meg, hogy következőben Csekefalvában találkozunk, ott folytatjuk a beszélgetést.