borús égbolt
Girbegurba fecsegések 113.
Fogalmazhatok úgy is, hogy másokkal együtt, már beletörődtem abba, hogy nem egyszerűen pityókás fehérkenyeret eszem, hanem kézműves cipót, és ihatok rá ugyancsak kézműves sört. Hogy a kézműves jelző mennyire valós vagy csak divatos marketingfogás, azt egyszerű fogyasztóként kívülről, minden meggyőzés ellenére sem könnyű eldönteni, mint ahogyan azt sem, hogy vajon ízletesebb-e, mint a megszokott tegnapi. Ami biztos, az az, hogy drágább! Kézművességnek, szép régi szóval kézmívességnek nevezzük az egyszerű kézi szerszámokkal végzett tevékenységet. A kifejezés éppúgy talál a múltbéli falusi kovácsra, aki patkószeget kalapált a műhelyében, mint a mindenkori korongozó fazekasmesterre vagy egy ékszerészre. A népi kismesterségek is idetartoznak, valamint az így létrehozott termékek: egy család és háztartás számára szükséges tárgyak, fogyasztási cikkek. Céljuk elsősorban hasznossági. Legfőbb jellemzőjük az egyszerűség a kivitelezésben és használatban egyaránt. A gereblyét, a vesszőkosarat, a sulykot, a szalmakalapot nem kellett és ma sem kell ellátni használati utasítással. Szoros értelemben véve a kézműves kenyérhez tehát kézzel szitált liszt illik olyan könnyű kis szitával, amit mi is használunk a konyhában, bögrényi kovász, marék só, kútvíz, egy dagasztótekenyő legfeljebb tucatnyi kenyérnek. Tudom, hogy a szavak jelentése változik, de az ipari méretű kézművesség, kézművesipar fogalma attól még abszurd marad, mert alapjában két egymást kizáró, legfeljebb csupán kiegészítő tevékenység. Szó ami szó, arra is gondolhatunk, hogy becsapnak a megnevezéssel. Beletörődtem abba is, hogy a lakásomban már nem ajtók és ablakok vannak, hanem nyílászárók. Vajon közel az idő, amikor a pezsgőt így reklámozzák: kézműves pezsgő parafa nyílászáróval? A kézműves szavunkat teljesen lejáratta az ötlettelen ipari marketing. A mögöttes tartalom és jelentés nagyrészt kiüresedett, a megnevezés reklámnak is unalmas, talán felrázná kicsit a fogyasztói érdeklődést, ha például azt mondanák: sütőipari termék, régen nevezték kenyérnek is. A 16–18. században a kézművesség, mintegy kilépve háztáji zártságából, felismerte az egyéni munkánál hatékonyabb munkamegosztást, csoportokat szervezett, amelyekben részekre bontotta a munkafolyamat egészét, a termék „kézről kézre” vándorolt addig, amíg elkészült. Ez már egy üzem meghatározott és szervezett munkarenddel. Latinból eredő neve manufaktúra: „kézmű”. Möller János Az Európai Manufaktúrák, Fábrikák Mesterség Míveik (Pest, 1818) című hatalmas monográfiájának bevezetőjében így tisztázza a magyar nyelvi jelentésbeli különbségeket: „Első tekintettel úgy látszik, hogy ezen szó helyett, mesterségmív (Kunstprodukt vagy product) ezt a szót kézmív helyesebben lehet használni, de mivel a manufactúrákban és fábrikákban nemcsak puszta kézzel; hanem masinák által is szoktak ez vagy amaz mívek, productumok készíttetni: erre nézve mind a kétféle míveknek, csinálmányoknak egy szóval való jelentésekre az elsőbb szóval (mesterségmív) való élést az utolsóbbal valónál (kézmív) fundamentomosabbnak találtam, annyival inkább, mivel némely olyan állatoknak is, az melyeknek kezek nincs, vannak mesterséges míveik, mint példának okáért a méheknek, selyemhernyóknak, és a többi, ha szintén ők azokat nem valamely műhelyben, hanem magától a legnagyobb Mestertől, a természettől tanulták is... Aki a portékáknak készítések módját tudja és érti, a matériájokat, amelyekből készíttetnek esméri, azoknak belső és külső becsét is csak az tudhatja illendően megítélni, közülük a maga szükségére a legjobbakat kiválogatni, azokat így vagy amúgy használni. Amidőn valaki valamit építeni, elrendelni, megítélni, igazgatni, megjobbítani, használni akar és kíván; szükségképpen annak ahhoz tudni és érteni kell. Ahol ezen tudománynak sem becse, sem kelete nincs, ott a lakosok a rossz szívű mesteremberek húzásoknak, vonásoknak és az ezek által való megcsalattatásnak ki vannak téve. Ide célozott hajdan a híres Hérakleitosz [ókori görög filozófus] ezen szavaival: itt is Istenek vannak, amidőn némely tudatlan közemberek csodálkoztak volna azon, hogy őt a kovácsműhelyben találták.” Kedves Olvasóm! Nemrég egy újságcikk igencsak cikornyás, ezzel együtt zagyva címét olvastam: „Szűretlen kézműves népzene.” Megrökönyödésemben hamar-gyorsan átfutottam a riportot: a táncházmozgalomról szólt. A kézmíves népi hangszert még csak mögé tudom képzelni és érteni vélem, de hogyan lássam a táncban, hogy „kézműves”, arról fogalmam sincs! Úgyhogy merészen kiegészítem a képzavart: véletlenül nem egy szűretlen fából készült vaskarika? Továbbá: ez egy kézműves tárca volt nyitott ajtóval, ahol ki-bejár a gondolat, kell egy nyílászáró. Ez a pont a végére.
Kozma Mária
