– Kérem, beszéljenek a kórus megalakulásáról!

– A kórus névválasztása egyrészt ki akarta fejezni azt a folytonosságot, amit a híres karnagy, Párkai István Liszt Ferenc Kamarakórusához kötünk. Másrészt együttesünk egy 2010-ben újonnan, új felfogással, alapított kórus, amit a nevünk­ben is jeleztünk. Párkai Istvánról mindenkinek – aki vele dolgozott – van személyes élménye. Intellektuálisan egy nagyon igényes karnagyként emlékezünk rá, nemcsak a vezényléssel, hangképzéssel foglalkozott, érdeklődése kiterjedt a társművészetekre is. A zenetörténet legtöbb számottevő művét elvezényelte, valamint különleges darabokat is műsorra tűzött. Ezt az örökséget, gondolatiságot mi is szeretnénk folytatni: a kóruszenélésnek legyen egy kulturális alapja. Zeneileg az együttes tagjainak több mint a fele képzett muzsikus, így az együttes képes arra, hogy ismeretlenebb, nehezebb darabokat is megszólaltasson. Amit mi próbálunk hozzátenni ehhez a hagyományhoz, az, hogy a ma általánosan ideálisnak tartott hangzásképre egy vékonyabb, hajlékonyabb, nemcsak a romantikára alkalmas hangzással feleljünk.

– Milyen művek alkotják a repertoárjuk gerincét?

– Repertoárunk sokrétű, egyrészt vannak felkéréseink, mint például Bach János-passióját, Máté-passióját, Mozart c-moll miséjét előadni. Máskor karvezetői versenyen működünk közre, ami a repertoárt tekintve szintén kötött feladat. Természetesen van egy „szabad” rész is: ez az énekkar felkészültségéből, létszámából és összetételéből ideálisan adódik, az a reneszánsz, a kora barokk és a XX. század zenéje.

– Hogyan látják a karnagy feladatát, lehetőségeit napjainkban?

– Az Új Liszt Ferenc Kamarakórus mellett más együttessel, általános iskolai és gimnáziumi énekkarral is foglalkozunk. Az ember elsőre azt gondolja, hogy pedagógiai szempontból nagy a különbség a kórusok vezetése között. Ez nem teljesen igaz, ami közös mindkettőben, hogy ugyanúgy „emberekkel” dolgozunk. A velük való kommunikáció pedig igencsak hasonló általában: a tagokat – anélkül, hogy lelki traumát okoznánk – a „magunk pártjára” kell állítani céljaink érdekében. A kórusvezetői mentalitás is nagyon sokat változott az elmúlt két évtizedben. A korábbi autokrata irányítással ellentétben hiszünk abban, hogy úgy is lehet felszabadult módon muzsikálni, hogy ez mindenkinek közösségi és egyben zenei élményt is adjon.

– A fiatalok mennyire vonhatók be az énekkarok közösségébe?

– Fontosnak tartjuk az énekkarok utánpótlását. Azt látjuk, hogy nagyon sok múlik azon, hogy az egyén a gyerekkorának elején hogyan szocializálódik. Létezik egy közeg, amely élteti és segíti az effajta közösséget, amelyből később sok együttes kiindul: ezekben a közösségekben alapgondolat, hogy „zenélni jó”. Aki ilyen közegbe születik bele, vagy kerül vele kapcsolatba, annak felszabadító lehet kórusban énekelni. Néha aggódunk az utánpótlás miatt, de a vázolt szemlélet segíthet ebben is. Természetesen van egy másik véglet, ami szerint már-már „gáz” énekelni. Ami nehezíti dolgunkat: egy középiskolás életében – főleg, ha tehetséges diákról van szó – a lehetőségek végtelenek. Ehhez jön hozzá a szülői, valamint a külvilág elvárása is. Ennek nyomán a kórusban a legtehetségesebb fiatalokat gyakran nélkülözzük, mivel ők más területen is élen járnak. Szemléletváltásra is szükség lenne: amíg társadalmilag a művészeti tevékenység presztízse nem növekszik, addig nem remélhetünk változást. Mi ugyanakkor igyekszünk a magunk területén felhívni a figyelmet a zene emocio­nális szerepére. Biztos, hogy nem lehet vele egyetemi felvételi pontokat gyűjteni, de az élet más területein, például a kapcsolatokban ez az érzelmi töltöttség hasznos lehet.”