Mint már hírül adtuk lapunkban, 2022. január 2-án az egyesült államokbeli San Antonióban elhunyt Ágoston Vilmos regényíró, esszéíró. Az alábbi kisesszéje 1974-ben jelent meg a Hargita Népe napilapban. Kevesen éltünk túl nemcsak másokat, hanem önmagunkat is – olvassuk Cornelius Tacitus ránk maradt első írásában, az Agricolában (i. sz. 94-ben). Sokan úgy gondolják, hogy „önmagunk túlélése” halálunk után kezdődik, pedig a túlélés nem időbeli fogalom, hanem minőségi; s mint ilyen, örök. S ami örök, a pillanatnál kezdődik. Annál a pillanatnál, amikor képesek voltunk „túlélni önmagunkat”. Ez az okfejtés egyaránt vezethetne a római „hősök” és a britann „hősök” igazolásához is, ha nem tudnánk azt, hogy Agricola volt Tacitus apósa; ő maga is római, tehát a századunk logikája szerint Tacitus a római hódítást eszményíti. A britanniai törzsek véleménye a hős Agricoláról nem maradt fenn, az angol történészek mégis megközelítőleg pontosan tudják a britannok akkori érzéseit. Kitől? A hódítókat dicsőítő Tacitustól. „A természet akarata, hogy mindenkinek legkedvesebbek legyenek gyermekei és rokonai: ezek katonaszedés által elhurcoltatnak, másutt szolgálandók: feleségeink és nővéreink, ha el is kerülik az ellenség bujaságát, barátok és vendégek ürügye alatt fertőztetnek meg tőlük. Javaink és vagyonunk adóra, szántóföldünk és évi termésünk gabonaszállításra fogynak el; sőt testeinket és kezeinket erdőknek és mocsaraknak járhatóvá tételére verések és bántalmak között tönkreteszik. A szolgaságra született rabszolgák egyszer adatnak el, s azután uraiktól tápláltatnak: Britannia naponkint megvásárolja szolgaságát…” (Télfy Iván fordítása, 1878). Jóllehet Tacitus Agricola című írását a későbbi törtneti szemléletet és szellemi érettséget tanúsító Annalesekhez viszonyítva elmarasztalja az utókor, mondván, hogy célja csak apósa életének és erkölcsének dicsőítése volt; mégis elgondolkoztató a fenti idézet. Történelmi hitelessége nagyon vitatható; honnan ismerte volna Tacitus az ellenfél vezérének, Calgacusnak harcra lelkesítő szavait? Talán a hadifoglyoktól? De ez csak feltételezés, s ha el is fogadjuk, a hadifoglyok a félelem miatt mindig másként beszélnek. Stilisztikailag semmi különbség nincs a római Agricolának és az ellenállók vezérének, Calgacusnak a beszéde között; sőt Calgacus érvei – mint a szenvedés szava – meggyőzőbbek a római hódító harci buzdításánál. A szónoklatokban mégis van egy közös gondolat: mind a kettő becsmérli egymást; mind a kettő kisebbíti azt a veszélyt, amit a másik jelent, a katonák félelmét hazugsággal pótolják: mi vagyunk az erősebbek! Huszadik századi szemeinkhez szokva furcsa eszményítésnek tűnik az ilyesmi. Úgy megszoktuk már, hogy az ellenfélnek sohasem lehet igaza, hogy már-már kételkedünk Tacitus hitelességében: miért fogalmazza meg Calgacus beszédét? S ha már leírja, miért nem hazudik, miért nem úgy írja le, hogy világos legye Agricola „igaza”: – a kultúrát és a civilizációt terjesztem a világon…? Miért érezzük, hogy ehelyett csak nyomort, szerencsétlenséget és tekintet nélküli hatalmat terjesztett? Vajon így írnak a győztesek?: „És az éj víg volt ugyan örömmel és zsákmánnyal a győztesnél, de a bolyongó britann férfiaknak és nőknek vegyes siránkozása között hurcolák a sebesülteket, hívák az épeket, elhagyják a házakat, s haragból föl is gyújtják, rejtekeket választának, s azonnal otthagyák, némelyek tanácskozásokat tartának egymással, aztán szétválának, s eléggé tudva volt, hogy némelyek feleségeiket s gyermekeiket ölték meg, mintha rajtok könyörülnének. A következő nap terjedelmesebben tárta ki a győzelem látszatát: mindenütt sivár csend, puszta dombok, távol füstölgő tetők…” Mégis akad-e filológus, aki kételkedne e képek hitelességében? Nem hiszem. Pedig ez a hitelesség ellentmond mai logikánknak. Ha Tacitus megtudja, hogy a későbbi angol történelem Agricolát embertelenséggel fogja vádolni, talán nem írja meg ezt a művet. Vagy ha már megírta, úgy mélységesen meglepődne: én a tökéletes emberről írtam, a hősről, miért tagadnám le tetteit? Hős és erkölcsös volt, mert bátor volt. Vele szemben is hősök álltak. Agricola győzőtt és dicsőséget szerzett, mondván: „Jobb tehát a dicsőséges halál a gyalázatos életnél.” Évszázadok távolából furcsának tűnik ez a leegyszerűsített erkölcsi képlet. És még furcsább, hogy Tacitus hitelességét és nagyságát Calgacus szenvedéseivel igazoljuk. 1974. március 7. Ágoston Vilmos