Jóllehet a Nagy-Homoródmente egyik kicsiny falujában láttam meg a napvilágot, édesanyám elbeszéléseiből már gyermekkoromtól úgy „ismertem” Kolozsvárt, mint Recsenyéd hét határának megannyi titkát. Szüleim 1938 nyarán keltek egybe, s előbb Brassóba, majd Kolozsvárra mentek „szerencsét próbálni”. Kellett a pénz a földvásárláshoz, a házépítéshez. Amikor közeledett az egyetemi felvételim ideje, édesapám eladta egyetlen jófajta bivalyunkat, és a szentmártoni őszi vásárról hazahozott helyette egy fejőstehenet – egyetem ide vagy oda, a család tej nélkül nem maradhat –, a különbözetet pedig átadta nekem: „Eredj, fiam, próbálj te is szerencsét!” Édesanyám ragaszkodott ahhoz, hogy ő kísérjen fel Kolozsvárra. Az állomás épülete, a főtéri Szent Mihály-templom, a Mátyás-szobor, az Egyetem, a Farkas utca mind-mind megnyugtató otthonosságot sugallt, és a gyermekkorból „jól ismert” részletek egykettőre hozzásegítettek ahhoz, hogy birtokba vegyem azt a várost, ahol tulajdonképpen meg kellett volna születnem, ha édesanyám – aki éppen várandós volt velem – nem menekít haza az állomás környékének bombázása (1944. június 2.) elől. Beteljesedett rajtam is az ősi Anteusz-törvény, amelynek érvényesülését korábban másoknál szemléltem. Ritkuló hajjal, őszülő halántékkal mind többet gondolok eszmélésem helyszíneire, s mind többet időzöm azon a tájon, amelyet immár nem elviselnem kell – megértenem csupán. Álmatlan éjszakáimon sokszor eszembe jutnak apám kemény szavai: „Ej, fiam, nálunk a tanár jobban hangzik...!” Bukaresti kinevezésem után hangzott el, amikor kérdő tekintetét rám szögezte: „Eddig neveltelek, lássuk, mi lett belőled”? Azonnal leolvastam az arcáról, hogy az újságíró szóra valami összeomlott benne. Biztosra vette ugyanis, hogy valamelyik homoródmenti községbe – akkor még három is volt belőlük – jövök tanítani, s annyi távoli esztendő után naponta láthatjuk egymást. Szerettem volna valahogy megnyugtatni apámat, de sehogy sem tudtam meggyőzni. Beletörődött abba, hogy elveszítette az egyik fiát, aki mindenki bajával törődik, csak a sajátjával meg az övével nem. Megértette, hogy hiába épített nekem házat a recsenyédi faluvégen, nem lakom én abban sohasem. Pedig milyen szépen eltervezte: így könnyebb lesz az életem. Hát nem lett könnyebb, de ez egy másik kötet lapjaira tartozik. Jól tudom: minden korban aszerint mérettetik meg az ember, hogy mit kellett volna tennie és mit nem tett. Apám többszörösen megküzdött azért, hogy földje legyen, mert a jövőt sokáig a földben látta; aztán azért, hogy nekem egyetemi végzettségem legyen, mert akkor már a jövőt ebben látta. Azt hiszem, hogy egy agyonhajszolt élet jussán megengedhette magának, hogy higgyen vagy ne higgyen az írott betű erejében. Ez nem bűn, és nem is érdem. De nekem hinnem kell, éreznem kell szavaim valóságformáló erejét. Az anyaföld a legbölcsebb szülő (pedig amikor megszülettünk, számunkra még öntudatlan valóság), mert úgy szabadít fel kötöttségei alól (attól a pillanattól kezdve, amikor már nem hisszük a világ közepének), hogy egy életre érezteti velünk – elszakíthatatlanságunkat. A szülőföld voltaképpen bennünk épül, az értelem szabadságharcával és honfoglalásával; és általunk nyer(het)i el számunkra végső, de sohasem végleges formáját – elmúlásunkig. Amennyiben megadatik, hogy szellemtartománnyá építsük jelöletlen idejű és jelöletlenül is határolt világát. Avagy: amit raktunk délig, leomlik estére? Ha mai tudatommal újjászülethetnék, minden bizonnyal azt érezném a legképtelenebbnek, hogy ugyanazt a hagyományos életformát éljem le, amelyikbe beleszülettem. Valahogy úgy vagyunk a szülőfölddel is, miként az egészséggel: ha már nincs, akkor döbbenünk rá az értékére, előbb önveszejtő munkában (embere és körülménye válogatja, ki miben) feláldozzuk, majd megpróbáljuk visszaszerezni – többnyire sikertelenül persze. Mivelhogy a végső kérdés – számomra legalábbis – így hangzik: vajon hány életünk kellene legyen ahhoz, hogy ama egyetlenegyet, a megismételhetetlent az emberi teljesség mértéke szerint élhessük le? A szülőföldnek talán azért tartozunk a legtöbbel, mert maga ellen lázadásra késztet: ne higgyünk a világ közepének. Ha már az ember nem választhatja meg születése helyét és korát, oldalunkra akasztja idejekorán a vándortarisznyát: épp azzal tesz gazdaggá, amiben szűkölködik. Így lesz az embernek egy időben két élete és – Tamásival szólva – számtalan kötelessége. Mert akaratlanul is továbbéli azt, amit maga mögött hagyott, miközben megküzd azzal, amit választott. Az útnak indító szülőföld mellett így alakul ki ama másik otthonnak a képe (nevezzük virtuális, lehetséges szülőföldnek), amelyiket – ha már nem születhetett bele – egy életen át keresi-kutatja, álmodja; ahonnan minden megfoghatatlant hazahordana, hogy kézzelfogható valósággá váljék az otthoni tájon. Hogy legyen ahová végképp hazatalálnia. Mi tagadás: kamaszfejjel lázadtam én is a szülőföld ellen. Mert sehogy sem tudtam elképzelni azt, hogy földművesként is „világot járt” nagyapáim (Chicago, Galícia, Szibéria) meg az Ararát tövéből kőműveskanállal a kezében visszatérő édesapám után nekem is paraszti módon kellene leélnem az életemet. A földművesmunkát is csak akkor szerettem meg igazán – kora hajnaltól késő estig végigdolgozott középiskolás meg egyetemista nyaraim bizonyíthatják –, amikor a vegetatív szintű élet lidércnyomása alól már felszabadultam; amikor a szülőföld már nem csupán karom erejét várta tőlem, ellenkezőleg: szabaddá tette az értelmemet. A lehetséges szülőföld szellemtartományaiból térek meg hát időnként a valószínűtlen változásokat átélő valóságosba. Úgy is fogalmazhatnék: legszívesebben azért töltöm odahaza szabadságomat is, mert tőle nyertem szabadságot ahhoz, hogy életem végéig azt végezhessem, amit, hitem szerint, csak teljes értékű emberként tehetek meg érte is. Az Otthonirodalom című kötetem élén megjelent vallomásomban említettem, hogy pályakezdésem idején leginkább a visszatérő riport válfaja állt a „kezem ügyében”. Amire az késztetett, hogy megéreztem: mindenüvé „hazavártak”, ott is, ahol még sosem jártam. Egy idő után aztán azt tapasztaltam, hogy valamiért ez idegesíti Szilágyi Dezsőt, aki az RKP KB tagjaként az Előre keretében szerkesztett Falvak Dolgozó Népéért is felelt. Már megint Zerind, megint Makfalva, Kibéd, Vargyas, Gyergyó vidéke, Szilágynagyfalu, Székelyhíd… – tolta le közvetlen főnökömet, az agrármérnökbe oltott újságíró/szerkesztő, falurajongó Simonka Lászlót. Küldjön inkább Moldvába, Dobrudzsába, ismerjem meg az országot… Elmentem persze Moldvába is. Előbb a csángföldi falvakba, ahonnan udvarhelyi iskolatársaim származtak (Szabófalva, Lészped, Klézse, Forrófalva…), később a Moldvába helyezett magyar orvosokat és gyógyszerészeket is felkerestem. Most döbbenek rá, hogy ők véletlenül sem csángó-magyar helységekbe kerültek. A kilencvenes évek elejétől megszűnt a közvetlen kapcsolatom „riportszerző” útjaimon megismert jó embereimmel. Csak az általam szervezett Korunk-találkozók adtak némi alkalmakat erre. Örvendtem viszont, hogy az egyetemen az önismeretünket gyarapító tabu témák – a Maniu-gárdisták szárazajtai és Csík vidéki nyakazása, az 1944. augusztus 26-i úzvölgyi betörés, a kollektivizálás rémtettei stb. – feltárásáról beszélhettem újságíró szakos hallgatóimnak (Benkő Levente, Ferenczes István, Gazda József, Gálfalvi György, Lőrincz György, Sylvester Lajos, Tófalvi Zoltán munkái kapcsán). S minthogy Csép Sándor 1975-ös úttörését (Egyetlenem) követően a szociofilmes tényfeltárás is kezdett teret hódítani akkoriban – főként Boros Zoltán, B. Nagy Veronika, Maksay Ágnes, Miholcsa Gyula, Simonffy Katalin, Tófalvi Zoltán, Xantus Gábor és Xantus Áron témaérzékenységének köszönhetően –, meghívhattam az Úzvölgyi hegyomlás szerzőjét, hogy mind tényfeltáró kötetét, mind az annak alapján készült dokumentumfilmet bemutassa. Engem változatlanul az foglalkoztatott: mit kellene tennünk, hogy a felemás rendszerváltás okozta átmeneti létbizonytalanságban mellénk szegődjék a jövendő? Lőrincz Györgynek, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnökének köszönhető, hogy – Gálfalvi György és Kántor Lajos – biztatására az alapítvány 2008-ban szociográfiai pályázatot hirdetett. Nem is fölöslegesen, miként az október 25-i eredményhirdetéskor kiderült. Magam arra próbáltam felhívni a figyelmet a székelyudvarhelyi szociográfiai konferencián – előadásom szövege a Korunk 2008. évi decemberi számában is megjelent –, hogy az 1989 utáni változások, illetve változatlanságok jórészt rögzítetlenek. Példaként hoztam fel a diktatúra nyomása alól szabadult kisebbségi társadalmunk riasztó atomizálódását, a hagyományos közösségek meg a családok felbomlását, a kivándorlási hullám felerősödését, városaink magyar népességének csökkenését, egyes vidékek elnéptelenedését/elöregedését, iskoláink kiürülését, a reprivatizálás ellehetetlenülését, a külföldi munkavállalások helyzetképének (székely mesteremberek Magyarországon, csángó-magyarok Spanyolországban) s a kis- és közepes vállalkozások működésének vizsgálatát, a társadalmi önszerveződés régi hagyományainak (közbirtokosság, szövetkezeti mozgalom) újrafelfedezését. Hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nyújtott lehetőséget a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Kézenfekvő volt a következtetés: pályázatok kiírásával továbbra is elősegíteni a szociografikus eszközökkel felmutatható igazságok nyilvánosságra hozását, a „távolba szakadt” kezdeményező-készség „hazatalálását”. Esszébe és/vagy tanulmányba oltott pályakezdő munkáimnak nem ez volt a befogadó tere. Nem is lehetett, már csak életviszonyaim megváltozása okán sem. Ebben a könyvben (Hazatérő szavak nyomában) olyan helyzetábrázolásokat talál az olvasó, amelyek bevilágítanak egy korszakváltás megélt elő- és (részben) utótörténetébe. Ez indokolta, hogy 2021 márciusában egy-egy rövid utóiratban jelezzem a mai vissza- és az előretekintés némely mozzanatát. S ez némi meglepetést tartogatott számomra is. Kiderült például, hogy homoródmenti közbirtokosságok valamelyes anyagi hátteret tudnak nyújtani azoknak a kezdeményezéseknek az újjáélesztésére, amelyeket a hatalom a nyolcvanas-hetvenes évek derekától ellehetetlenített; Zerinden a Képtár iránti külföldi érdeklődés váltotta ki az önkormányzat jövőépítő akaratát, amelynek következtében – pályázások és helyi származású vállalkozók segítségével – ma már nemzetközi hírű zerindi művésztelepről beszélhetünk; ha Tamási utóélete a turizmus révén gazdag faluvá tette Farkaslakát – ismerték fel idejekorán a nagygalambfalviak –, Kányádi Sándor szülőfaluja előtt is megnyílhat ez az út, hiszen a költő temetése után valóságos zarándokhellyé vált a sírja… Bevezető szavak Cseke Péternek a Polis Kiadónál hamarosan megjelenő kötetéhez.