Az orvietói dómnak három bejárata van, mindegyiket faragásokkal gazdagon díszített tartópillérek ölelik körül, a boltíveik pedig – középen román, a két szélső megtört vonalú körív – mintha sok, párhuzamos fonatból és füzérből állnának, melyek közül egyik sem hasonlít a többire. Ezeket magasba szökő csúcsívek zárják le, amelyek között arany alapon színpompás bibliai jelenetek vannak. A harmadik szintjét tornyok, kisebb csúcsívek és egy díszes, szobrocskákkal körülvett rózsaablak alkotja, mely fölött két kecses tornyocska között helyet foglaló timpanon zárja a képet. A főbejárat fölött szoboregyüttes, mint ahogy a csúcsokon, találkozási pontokon mindenhol újabb szobrok – szentek vagy sárkányok – díszítik. Az épület oldala erősen csíkos. Első ránézésre szinte csak ez tűnik szembe, ahogy a fehér tufa és fekete (sötétszürke), aztán közelről kiderül, hogy zöldes-fekete bazaltcsíkok váltják egymást szabályosan. Nekem nagyon tetszik, úgy láttam, a társaimnak is, egyikük szinte egyedülállónak akarta kikiáltani ebből a szempontból, de én emlékszem többre is, mert ez is az olasz templomok egyik meghatározó élménye volt. Ugyanilyen erősen kontrasztos a sienai katedrális, amelynek a homlokzatát szokták összehasonlítani az orvietóival. De csíkos az együttes Pisában a Csodák Mezején, Keresztelő Szent János temploma Monterossóban és Amalfi Szent András katedrálisa is. Kevésbé szembeötlő, de ugyancsak csíkozott a firenzei dóm – igaz, rajta a fehér (krém), rózsaszín és világoszöld váltakozik. De a sorba illik Lucca dómja, melyről azt mondhatjuk, hogy a világos felületet vékony sötét csíkok díszítik. Biztosan van még, ám nekem ezek ugrottak be saját élményként. Ha jobban szemügyre vesszük az orvietói katedrálist, miután sikerül kijózanodnunk az első káprázatos benyomás után, akkor valami furcsa egyenetlenség tűnik a szemünkbe, mely engem már az első pillanatban meghökkentett, bár nem igazán találkoztam írással, ahol ezt szóvá tették volna. A dóm lényegében egyszerű, szolid küllemű építmény, amelyre elölről mintha ráragasztották volna a nagyon díszes, nagyon színes, pompás, de szinte laposnak tűnő, az épület törzsénél sokkal szélesebb és magasabb homlokzatot. És ez a díszítési és méretbeli különbség, ahányszor láttam, mindannyiszor meghökkentett, bár lehet, hogy ez csak nekem tűnt furcsának és ellentmondásosnak. Kíváncsiságból újranéztem a leghíresebb, főként a kortárs, olasz templomok képeit, és ezek után is úgy tűnik, valóban egyedülálló ez az eltérés a templom törzse és homlokzata között. A dóm belseje ugyanolyan csíkozott, mint kívül, egyszerűen elegáns és kiegyensúlyozott. Két oszlopsor vezet a gazdagon díszített szentélyhez. Gyönyörű festett ablakai és freskói mind Mária életéről szólnak, sok finomsággal. Az utóbbiak az orvietói Ugolino di prete Ilario munkái (1370–80 között készültek). Ahogy belépünk, szinte azonnal szembeötlik a szépen faragott keresztelőmedencéje, mint Ippolito Scalza egyetlen márványtömbből kifaragott Piétaja is, amely, finoman szólva, a Michelangelóét fogalmazza újra – szerintem egyszerűen csak utánozza. Aztán a képeket – régebbieket és a mostaniakat – nézegetve, még szembeötlött valami. Először 2009-ben, majd 2012-ben jártam ott, harmadszorra meg idén szeptemberben. És míg előző két alkalommal a dóm belseje inkább a festményeivel hívta fel a figyelmet, az idén már szobor állt minden oszlop mellett, amely lényegesen elegánsabbá tetté a belső teret. Hogy mikor kerültek oda és miért nem voltak ott régebb, egyelőre titok, mert anyagot nem találtam erről, a megkérdezettektől pedig még nem kaptam választ. A templombelső legmaradandóbb élményét a San Brizio vagy Új Kápolna jelentette, nem véletlenül, hisz Fra Angelico kezdte 1447-ben, aztán Gozzoli is dolgozott rajta, majd Luca Signorelli folytatta az Utolsó Ítélet freskósorozatával, de néhány fontos alkotó arcképét is megörökítette. Most nincs itt az ideje, hogy részletesen összevessem mindezt a sienai katedrális belsejével. Az nekem sokkal jobban tetszik: gazdag, pazar, elegáns – az egyik legszebb templombelső Olaszországban, amit láttam (holtversenyben a milánóival). Úgyis el kell újra látogatnom Toszkánába, és akkor majd a friss élmények erejével beszámolok róla. Orvietóban jó volt nyugodtan leülni a dóm lábánál, a ragyogó napsütésben, meginni a vidék jellegzetes, díjnyertes sörét, a birra Alfinát és egy igazi, vastag habos capuccinót. És bár ez szinte befejezésnek is jó lenne, emlékeim bemutatását nem zárhatom le Gubbio említése nélkül. Igazi kőváros. A házak vakolatlanok. Ettől tűnik egyrészt nagyon ősinek, természetközelinek, másrészt kissé elhanyagoltnak. Bármilyen furcsán hangzik, bolyongás közben nekem helyenként eszembe juttatta Macchu Pichut. Gubbiót az umberek alapították valószínűleg már az i. e. 3. században. Sok különleges látnivaló nincs, „itt maga a város a látnivaló” írja Szerb Antal is. Mellesleg ez a megállapítás a legtöbb középkori településre is igaz. Az élmény legtöbb helyen az volt, hogy egy hangulatban sétáltunk, bámészkodtunk, leültünk, szívtuk azt a semmivel sem összetéveszthető balzsamos érzésekkel teli levegőt, amelyet csak itt élhetünk meg. És ami ugyanígy jelentkezett Normandia és Bretagne középkori falvaiban is. A városka virágkorát a 12–13. században élte, amikor Perugiával versenyzett az elsőbbségért. Legfontosabb személyisége Szent Ubald, kinek kolostora fenn csücsül a hegy tetején. Ebben lakott, hatodmagával, a zsidóból átkeresztelkedett, majd szerzetessé lett Ervin, az Utas és holdvilágban és oda bandukol fel hozzá Mihály, aki közös, be nem vallott szerelmüket keresi. Itt játszódik a több magyar tévécsatornán is közvetített, Terence Hill alakította Don Matteo, az amatőr detektív lelkész története. Láttuk is kedvenc kávézóját a városháza közelében, ahol tábla őrzi emlékét. A város egyik különlegessége, hogy a középkorban külön ajtó volt az élőknek és külön a holtaknak. A főúton ma is jól látható, hogy a rendes bejárati ajtók mellett van egy keskenyebb, a halottat kiadó ajtó, befalazva. Csak akkor bontották ki, amikor a halottat utolsó útjára indították a házból. Gubbióban találtam színes léggömbökkel díszített vázát, bele szintén kézzel készített csodálatos színes kerámiavirágokat, amilyeneket a telek egyik asztalára álmodtam. Megint ismétlődött egy hétig a csoda: „semmihez sem lehet hasonlítani azt az új életet, amit egy gondolkodó embernek egy új ország megszemlélése jelent. Én, noha ugyanaz vagyok, aki voltam, úgy érzem, a csontom velejéig megváltoztam.” (J. W. Goethe)

Albert Ildikó