A nagy élmények rendszerint többrétegűek. Ez különösen igaz az utazási megtapasztalások esetén. Emlékszem, volt olyan alkalom is, amikor ezt tudatosan megkomponálták, például a Petrodvorecnél, Nagy Péter nyári rezidenciájának hihetetlenül szép kertjében, mikor először jártam ott, még a régi időkben, 1983-ban. Akkor nem működtek állandóan a szökőkutak, ám amikor elindították őket, Csajkovszkij muzsikája is felcsendült. Csodálatos volt. Amikor évekkel később újra volt alkalmam meglátogatni azt a csodát, már állandóan működtek a kutak, ám zene nem szólt. Persze hasonló megkomponálás sok múzeum esetében is létezik, akár a Louvre-ra vagy az Ermitázsra gondolunk, hogy ne menjünk messzebb. Hisz mindkettő eleve szép, művészileg fontos épületben kapott helyet, a királyi palotában, amelynek eleganciája önmagában említésre méltó látvány, ilyen körülmények között pedig kiemeli a kiállított anyag értékeit és hatását. Nekem személy szerint mindenképp van hajlamom a gyönyörök halmozására. A szellemi élvezetekére különösen. Ez a mindennapokban is megnyilvánul, mert szükségem van magam körül a jól megkomponált környezetre, műtárgyakra, könyvekre, amelyek között élem az olvasás, írás, zenehallgatás, de a finom étel vagy a jó társaság gyönyöreit. A nemrég megvalósult olaszországi utam az egyik legszerencsésebb példa erre az élményhalmozásra. A megmaradt középkor mindenhol Európában gyönyörűséges. Ettől is olyan különlegesek, visszahívogatók vén kontinensünk bizonyos részei. Az egészben számomra a legmeghökkentőbb, hogy mennyire vonzók tudnak lenni a kőházak, milyen hangulatosak a végtelenül keskeny, tekergő utcácskák, ahova még a nap is alig süt be, mennyire elfeledteti a fáradtságot a kíváncsiság, amely szinte űz ezeken a helyeken, hogy még több lépcsőt, boltívet, templomot, különleges kilincset, meg újabb és újabb virággal terhes kapukat, erkélyeket, ablakokat láss. Azt már csak a nap végén jelzi a telefonod, hogy megint tíz- vagy tizenkétezer lépést tettél. Sőt volt olyan nap is, amikor húszezret, és gyakorlatilg észre sem vettem. Ennek kapcsán már többször is eszembe jutott egy érdekes párhuzam lehetősége. Az ilyen utakon ugyanis annyit gyalogolok, amennyit máskor sosem, anélkül, hogy ez különösebb gondot jelentene. Ellenkezőleg: jólesik, illetve természetes, mert hozzátartozik az utazáshoz, csak így lehet eljutni, meglátni, megismerni bizonyos dolgokat. Ilyen körülmények között még jól is esik. Persze megfelelő szünetek, „álló” műsorok ékelődnek közbe: múzeumok, templomok (bár legtöbbször ezekben is sétálgatunk), kávézás és/vagy ebéd, fagyi vagy süti elfogyasztása. Mégis, a legtöbb a mozgás. Annyi mozgás, amit különben, esti sétaként vagy netán szaladásként (brrrrr!) sosem tennék meg, mert – ráadásul – nem is értem, hogy élvezheti azt valaki. És felvetődik a kérdés: vajon a sokat mozgók, sportolók esetében a mozgás önmagában azt az örömöt jelenti, mint nekem a látnivalók, amelyek eléréséért ennyit gyalogolok (és még buszozom meg vonatozom vagy repülök)? Azaz a mozgás öröme lehet ugyanolyan ösztönző, mint a látnivalók utáni vágy? Talán – valószínűleg – igen. Rendszerint helyhez, témához illeszkedik az olvasnivaló is, amit ilyenkor magammal viszek. Olaszországba természetesen olasz szerző könyvét pakoltam fel, bár az is logikus lett volna, ha bárkitől, de a csizmáról szóló művet tettem volna a bőröndömbe. Most Paolo Giordanótól A prímszámok magánya című regényt választottam. Régóta szemezgetek a könyvvel, mert szinte azonnal megrendeltem, ahogy a hírnév a vállára kapta és megjelent a magyar fordítás, de utána az elolvasását mindegyre elodáztam. Mert nagyon fiatal a szerző. Mert fiatalokról ír. Mintha kissé inkább ifjúsági regény íze lenne. Ám ezúttal végre beleolvastam, és tetszett. Különös történet, két, különös, titokkal terhelt fiatal története, akik csak párhuzamosan képesek élni, mint a prímszámok, melyek sosem kerülhetnek egymás mellé, mert mindig van közöttük egy másik – szám, érzés, személy, valami. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy lett volna stílszerűbb választás is, de azt nem lehet, nem tudtam volna, az utazás fáradalmai közepette élvezni, vagy nem is szabad ilyen körülmények között olvasni. Esetleg ha egyéni utazóként, ha szinte korlátlan idővel rendelkezel, engedheted meg magadnak, hogy valamiféle különleges kalauzként ezt olvasd, mindig a megfelelő helyen, megfelelő lelkiállapotban. Egyik kedvenc könyvemről, az Utas és holdvilágról van szó, melynek cselekménye részben azokban az aprócska, csodálatos, hegyek tetejére biggyesztett városkákban játszódik, amelyeket mi is végigjártunk. Szerb Antal könyvét hazaérkezésem után vettem újra elő, mert az utazás így külön fényt és zamatot kapott, a mű pedig újabb dimenziókat. A nosztalgia és a misztérium, a beteljesületlen érzelmek, vágyak, képzelgések regénye, meg a valóságé, mely mindig közbeszól. Az elvágyódó, de kompromisszumot kötni igyekvő másság regénye, melyben élet és halál, szépség és borzalom keveredik csodás egyvelegben, ahol a halál, illetve még inkább a meghalás, erotikus aktus. Az Ulpius-ház fantasztikus légköre, a valódi és a képzelt szerelem sokszálú találkozása, szabadság és elköteleződés nehezen feloldható ellentmondása mind megjelenik Mihály neurotikus, csapongó, kamaszságát házassággal felnőttséggé oldani akaró alakjában. A helyszín pedig Olaszország, és különösen az a része, ahol mostanában barangoltam. A szerző nyilatkozta regényéről: „A legrokonszenvesebb vonása, hogy nagyrészt Olaszországban játszódik. Ezenkívül főképp a nosztalgiáról van szó benne. A nosztalgiáról általában, arról a nosztalgiáról, ami túlmegy a honvágyon, az ember vágyán az ifjúsága után, arról a nosztalgiáról, ami minden vágy alján a teljesülhetetlenséget jelenti. Ebből is látható, hogy romantikus a regény. Esti olvasásra készült.” Nem igaz. Két nap alatt olvastam újra. De most átadom a szót Mihálynak, a regény főszereplőjének, hogy visszatérjünk eredeti témánkhoz, Itáliához, hogy annak csodájáról szóljon: „Ezt az országot királyok és költők nosztalgiájából építették. Olaszország a földi paradicsom, de csak úgy, ahogy Dante látta; a földi paradicsom a Purgatórium hegyének ormán csak átmeneti állomás, csak túlvilági repülőtér, ahonnan a lelkek elindulnak a távoli égi körök felé, amikor Beatrice leveti fátyolát, és a lélek »a régi vágynak érzi nagy hatalmát«…”

Albert Ildikó