Bár a Mexikóról írt utolsó részben szinte előrevetítettem, melyik lenne az a hely, amely közel áll hozzám, amelyre szívesen emlékeznék, bejárva gondolatban a kedvenceim mentén – amit rövidesen meg is teszek –, most mégis inkább néhány aktuális élményt és gondolatot osztanék meg, amelyek sokkal jobban foglalkoztatnak, erősebb a pillanatnyi hatásuk, mint a tarsolyomba raktározott emlékeké. Mert csodálatos módon, vagy nem is annyira csodálatos, inkább természetes (?) módon, még mindig van, amiről írnom, annak ellenére, hogy jó másfél éve sehova sem utaztam, és valószínűnek tűnik, hogy még tart ez a mozgás nélküli periódus. Mégis, egyrészt van még, amiből töltekeznem, ha épp ennek érzem szükségét, másrészt, vannak terveim, vágyaim és készülök is rájuk, de maszkkal nem vagyok hajlandó utazni. Akkor lássuk, mit csinál a bőrönd, ha nem utazik? Milyen útról ír az utazó ember, ha pihen a bőröndje? Fontos kérdések ezek. A bőröndöm ilyenkor is mindig jár. Igaz, csak a közelbe, de utazik. A nyár, szerencsére, egy idő óta a telket is jelenti, ezt a szinte hektárnyi területet a természet közepén, amelynek közelében is csak ritkán tűnik fel ember, annál több madár, rendszeresen itt szemelgető gólya, ezerféle pillangó, siklók és gyíkocskák, meg számtalan repdeső, zümmögő, csipdeső, szúró akármi, melyeknek jelenlétéről szívesen lemondanék. Nem ér el hozzám az autók, építkezés, felső szomszéd zaja, sem kiabálás, veszekedés, vagy üzekedő-marakodó kóbor kutyák morgása, csak a rigófütty, a kakukk kiabálása, csivitelés és néha egészen különleges trillázások, főként reggelente, s bár a hangok szárnyas művészét nem sikerült azonosítanom, mindig örömmel fogadom. A zizzenő falevelek vagy durcásan összeverődő ágak zenéjét patakcsobogás kíséri, meg Csöpi, házőrzőnk csaholása, néha kedves vakkantása festi alá, kéjesen követelve a még több simogatást. Pici házikónk, apró verandánk, függőágyam és a filagória, melyek lassan egy kis téliesített kuckóval egészülnek ki, virágok és szemünk előtt felnőtt fák között bújnak meg, távol a kéretlen látogatóktól, ha nem vesszük annak a néha feltünedező juhnyájat és pásztorát, meg egy-egy kerítést próbáló vad pásztorkutyát. De különben csend van és végtelen nyugalom. Nagyon szeretem. Talán nem véletlen, hogy itt gyakran jut eszembe, minden különösebb apropó nélkül, vagy talán valami nehezen kibogozható hangulati affinitás következtében, hogy jártamban-keltemben szerte a világban mindössze kétszer éreztem úgy, hogy élnék azon a helyen: Velencében és Nizzában. Akkor is, ott is, mindkét alkalommal ez egy váratlan érzés volt, ami annál különösebb, mert, sok útitársammal ellentétben, akiket rendszerint nem értettem, hogyan lehet mindig így nézni, a lakhatás-élhetés-megélhetés szempontjából a meglátogatott helyeket, én sosem szoktam feltenni magamnak ezt a kérdést, mégis váratlanul rám tört a válasz, ilyen felismerés formájában, szinte teljesen irracionálisan. Amelyet persze utólag meg lehetne racionálisan is magyarázni, de nem teszem, mert valójában sosem gondoltam végig hideg fővel, miért is épp ott. Elég annyi, hogy számomra minden szögletük olyan hangulatot, nyugalmat és szépséget árasztott, amilyenre szükségem van, ráadásul voltak sarkaik, ahol úgy érzékeltem, mintha kiléptem volna a való világból. A való világ lévén mindaz, amit a társadalmi mindennapok jelentenek. Ezeket az érzéseket, ebben a formában, csak ma, itt sikerült megfogalmaznom. A telken, hintázva, valahogy szavakká értek a lelkemben. És egyszerre összeállt a válasz is, miért ez a három annyira különböző közeg sugall nekem egyszerre szürreális szépséget, paradicsomi nyugalmat és otthonosságot. Amit most is érzek, mert ezeket a sorokat a telken pötyögöm. Jah, a remetéket is elkezdtem itt érteni. Hisz az utazás a mindennapiból való menekülés is mindig, a telek meg Robinson vagy a Senki szigete volt és talán még lesz a pandémiában (is). Igen, világjárvány, amiért itthon kell ülnöm. És ami után állítólag új világ következik, hirdetik némelyek, mint minden nagy világkatasztrófa után. Igen, olyankor mindig várták, hogy majd ha vége lesz, a megmaradtak, akik szenvedtek, akik sok mindent elveszítettek, országok népe, melyeket szétszakítottak, emberek, akiket kifosztottak és megaláztak, meg azok, akik gyilkoltak, megerőszakoltak, megkínoztak, kilakoltattak, megaláztak másokat, majd egy új, egy más világot építenek. Hogy a fanatikusok, az öngyilkos merénylet túlélői, a terroristák és a terrorizáltak, a hatalmasok és az elnyomottak, a váratlan tragédia vagy a jól megrendezett katasztrófa elszenvedői majd másképp élnek és látják a világot, netán össze is borulnak a szent egyetértés nevében. Ami, lássuk be, sosem következett be. Ezért nem valószínű, hogy épp egy kis – nagy (?) – covid hozná magával. Az emberek és a szerepek leosztása sosem változott. Maximum fel- és kicserélődtek. Felgyorsultak folyamatok, megerősödtek ideológiák, az arányok változtak meg, hangsúlyok tevődtek másfelé, erőviszonyok rendeződtek át. De a lényeg, a lényeg nem változott. Azaz várható, hogy a pandémia lecsengését sem a szép új világ és reméljük, egyelőre, nem is valamelyik elrettentő disztópia váltja, hanem „csak” a divatos ideológia és ezzel párhuzamosan a vele szemben létező ellenállás erősödése, a valódi gazdasági szakadékok mélyülése, a még hangosabb látszatbéke és a tudásalapú társadalom néven befutott társadalmi elhülyülés követ. Ez utóbbi nemcsak az idei érettségi és nyolcadik osztályos felmérő eredményei hitelesítik, hanem egyre több szakember is vallja valamilyen formában. És közben, talán, valóban küszöbön – hányszor volt már ott! – a rák gyógyítása. Reménykedjünk. És ezzel el is kezdhetjük a lelki bőröndünket vegzálni. Ilyen is van. Jómagam rendszeresen utazom a lelkekben. Másokéban minden alkalommal, mikor valamilyen okból hozzám fordulnak. Ha gondokat kell közösen megoldanunk, akkor lehet, hogy csak rövid, de értékes, ám sokszor hosszú, kanyargós, egészen egzotikus utakat járunk be és meg, melyeken a közös megismerés, az aha-élmények rendkívüli utazásokat és végkifejleteket, nem mindennapi örömöket tartogatnak. A magaméban naponta többször is járkálok, galoppozok vagy pihenek, hisz minden öröm, bánat, felismerés, szembesülés a belső utak bebarangolását, néha kitakarítását, átrendezését, újak felfedezését, zsákutcák kiiktatását, göröngyök javítgatását vagy helyek szépítgetését jelenti. Képtelen vagyok eldönteni, melyik utazás jelenti a legnagyobb örömöt.

Albert Ildikó