Irán nem volt mindig az isz­lám ennyire erős befolyása alatt. A fordulópontot az 1979-es forradalom jelentette, amikor elűzték a sahot, akinek érdeme volt a nyugatosítás, de ugyanakkor rendkívül lu­xusban élt, hírhedten pazarló és korrupt volt. Bár az eredeti elképzelés nem ez volt – a ve­zetést a Ruhollah Khomeini ajatollah vezette síita klérus vette át. Abban az évben április elsején kiáltották ki az Iráni Iszlám Köztársaságot, amely végül mintegy két év múlva fejezte be a berendezkedést és alakította ki a ma is ismert és csak kevéssé megszelídült teokratikus államformát. Azóta a legfelsőbb vezető az egész életre megválasztott ajatollah. Így a fegyveres erők, a bírói testület és a kulcsfontosságú kormányszervezetek, mint az Alkotmánytanács és a szakér­tői tanács, mind a vallási vezető alá tartoznak. Ő hozza a végső döntéseket a gazdaságról, a környezetről, a külpolitiká­ról, az oktatásról, a tervezésről és egyéb kormányzati területe­ken is.

Khomeini (1902–1989) régi indiai családból származott, amelynek férfi tagjai generációk óta neves síita teológusok és jogtudósok voltak. Ezt a ha­gyományt vitte tovább. Uralma szinte középkori viszonyokba vetette vissza Iránt: különösen a jog és a nők helyzete nagyon beszédes ilyen szempontból. A modernizáció hívei emigrál­tak vagy börtönbe kerültek.
Khomeini a dzsihád hirdetője volt, és maga is erősen követte, a gyakorlatban megvalósította azt, aszkéta, erkölcsös életet élt, példát mutatott. Itt is érdemes megállni, mert a dzsihádot sokat emlegetik manapság mifelénk is. Az Isten útján való törekvésként vagy küzdelemként fordítható. Jelentése többrétegű. Vonatko­zik a belső lelki küzdelemre, amit hívei a megtisztulásért, a hibák és gyengeségeink le­küz­déséért folytatnak, de a külső, fizikai harcra is, amelyet az iszlám védelme és terjesztése érdekében vívnak. A köznyelvben legtöbbször a szent háború vagy fegyveres harc értelemben használják, ám a muszlim hittudósok szá­mos formáját különböztetik meg: a lélek, a nyelv, a tudás, a vagyon és a fegyver dzsihádja, harca.
Csak érdekességként emlí­tem, hogy talán még sokan emlékezünk arra, hogy ő volt az, aki fatvát bocsátott ki Salman Rushdie ellen (a mi értelmezésünk szerint kiátkozta az írót), a Sátáni versek című művéért, amely hatalmas fel­háborodást váltott ki az iszlám világban, mert úgy vélik, hogy tiszteletlenül írt Mohamed pro­fétáról.
Az 1989-ben bekövetkezett halála után régi hívét, Ali Hameneit választották az ajatollah tisztségre, aki egy enyhén lazább időszak után az elmúlt tíz évben újra ke­ményebben lépett fel az ellen­zékiekkel, a viselkedési és öl­tözködési szabályokat meg­­sze­­gő nőkkel, a melegekkel és a vallá­si kisebbségekkel szemben. A za­vargásokat szigorúan meg­torolták, romlottak a gazdasági körülmények is.
A vallási vezető államfő mellett létezik az elnöki tiszt­ség is, amelyet a tavalyi vá­lasztásokon a reformpárti szív­sebész, Maszúd Peszeskján nyert el, aki nemcsak az egész­ségügyért tett addig is sokat, hanem folyékonyan beszél kurdul és azeriül is. Ezt azért érdemes kiemelni, mert a vallási vezetés nem igazán ked­vez a nagyon jelentős számú kisebbségeknek. Irán ugyanis, a ma divatos szóval élve, erő­sen multikulturális ország. Lakosainak száma becslések szerint több mint 92 millió – ezzel a világ 17. legnépesebb országa –, és ennek kb. 61–65 százaléka perzsa, jó harmadát pedig a kurdok és az azeriek teszik ki.
Az általunk tapasztalt min­dennapok nem igazán mutatták az országnak ezt a szomorúbb arcát.