„Az Együttes első csoportja szeptember 11-én, a többiek pedig rá négy napra indultak a tíznapos kínai turnéra. A kezdet nem volt szerencsés, mivel repülőgépünk néhány kör után visszatért Budapestre, s csak másnap folytathattuk utunkat. A régi mondás jutott eszembe: rossz főpróba, sikeres előadás! Ez esetünkben is így volt.
Nagyon élénk érdeklődés mutatkozik Kínában hazánk iránt: a politikai és a gazdasági kapcsolatok példásak, s ez kivetül a kulturális szálakra is.

A kínai partnerek egy rangos fesztiválhoz kerestek magyar együttest, a legjobbat, s a Magyar Állami Népi Együttesben találták meg. A Langfang Fesztiválon (Dream Langfang Carnival) rajtunk kívül kilenc ország társulatai, Egyiptomtól Malajziáig álltak színpadra. A Fesztivál díszvendége az Együttesünk volt.
Langfangban, a Pekingtől ötven kilométerre eső, ötmilliós város operaházában a Selyemút Nemzetközi Központban léptünk fel. A 13 ezer négyzetméter alapterületű intézmény egy 1800 ülőhelyű operaházat, több koncerttermet, színháztermet, hatalmas kiállítótereket foglal magában. A szervezők elmondása szerint a komplexum 2019-es átadása óta Együttesünk volt a legnagyobb külföldi, tánc-zene műsorral fellépő társulat. Ezt jólesett hallani, jóllehet ebben a pandémia is bőven közrejátszhatott.

A kínai partnerek meglehetősen tájékozottak voltak az Együttes repertoárjában. Kérésük volt, hogy a produkcióban autentikus népzene, autentikus táncok szerepeljenek, ugyanakkor mind a jelmezekben, a dramaturgiában, mind pedig a látványelemekben egy mai korszerű világ jelenjen meg.

A Magyar Rapszódia című előadás ezeknek az elvárásoknak tökéletesen megfelelt. A rapszódia műfajából következett, hogy a nézők nagy érzelmi hullámzású jeleneteknek, fergeteges táncoknak és visszaejtett pianóknak lehettek szemlélői. A két teltházas este bebizonyította a koncepció létjogosultságát. Itt jegyzem meg, hogy Kínában a műsorok fogadtatása ugyancsak eltér az európaitól. Szabadidőnkben beültünk egy helyi táncos-zenés-prózai rendezvényre, ahol az előadás végén semmilyen tetszésnyilvánítás nem volt: a függöny legördült, s a közönség pedig hazament. No, ez a mi fellépésünkkor nem így volt: hangos bekiabálásokkal, ovációval, tapssal köszöntötték a művészeinket. Három ráadással készültem, ami – a közönség reakcióját figyelve – épp, hogy elég volt.

A Társulat felfokozott várakozással készült az útra, tagjainak többsége még soha nem járt a távol-keleti országban. Már maga a helyszín is inspiráló volt, s nagyon jó hangulatban telt el a közel tíz nap.

Az eredményes bemutatkozás nyomán az együttműködés folytatása is szóba került, de ennek részleteiről még korai beszélni.
A hivatalos program mellett egy kicsit belepillanthattunk az ottani világba. Jó tíz éve jártam Kínában utoljára, s a nyugati jellegű urbanizáció változásait nem tudtam követni. Ezt kicsit szomorúan konstatáltam, mivel őrületes tempóban alakul át az a régi Kína – a kisebb házak sora, az utcán zajló élénk élet – amit filmek, regények alapján elképzeltünk, s így is élt bennünk. 

Igazi színfoltja volt utunknak a Nagy Fal felkeresése; az egyik szabadnapunkon vittek oda vendéglátóink busszal.

Kreatív táncosaim az évezredes köveken perdültek táncra, s mielőtt a biztonsági őrök megjelentek volna, már videóra is vették a rögtönzött szatmári produkciót. Az őrök is csupán hivatalból tettek megjegyzést, a szívük mélyén maguk is élvezték a látványt. A videó azóta bejárta a világot, a mai napig több mint kétmillióan tekintették meg.”