Trinidad a második kubai város, melyről tudtam régóta, és amely a Havannáéhoz hasonló vonzással bírt. Furcsa módon, nem emlékszem, honnan ez a vonzalom, miért, mióta tartom izgalmasnak a várost, mert annak érzem, amikor kimondom a nevét, mely mindig a gyarmati kort idézi, és valami otthonost, ismerőst sugall. Mai külleme is még sokat megőrzött abból a korból, arculata, melyet érzékelhettem, igazolta régi érzéseimet. Saját benyomásaim alapján is állítom, hogy nem véletlenül lett a világörökség része már 1988-ban. A várost Diego Velazquez de Cuéllar (1464–1524) alapította, akiről tudjuk, hogy Kolumbusz második útján érkezett ide, rövid időn belül Kuba spanyol kormányzója lett, akit már Havannánál is emlegettem, hisz az eredeti, máig legfontosabb hét – az említett kettőn kívül Santiago de Cuba, Baracoa, Sancti Spiritus, Camagüey, Bayamo – város megálmodója volt. Trinidad cukornád- és dohányültetvények közepette terül el, így nem csoda, hogy a 19. századig a cukor fellegváraként ismert, de a dohánytermesztés és a szarvasmarha-tenyésztés is hozzájárul a gazdagságához és híréhez. Természetesen a szépségéhez is, hisz a gazdag emberek szép nagy házakat építenek, adakoznak (vagy csak adakoztak?) a környezetük széppé tételére, a szórakozásukra, egyáltalán, mindenre, ami az élet minőségét jelenti. [caption id="attachment_155046" align="alignnone" width="2560"] Beszédes képek. Che Guevara még mindig sztár Kubában[/caption] Különös módon, ami szinte érthetetlen, mert ok nélküli, régi szimpátiámat is – legalább részben! – magyarázhatná, a mérete és lakosainak száma, mely mindössze néhány százzal tér el a Csíkszeredáétól. A hangulata is ismerős volt. Ám ezúttal nem az aktuális lakóhelyemmel, hanem a szülővárosommal való hasonlóság, vagy inkább déja vu érzés volt szembeszökő, ahol gyerekkoromban még éltek a polgári hagyományok, az iparosok világával, a kissé vagy lényegében (?) magamutogatós korzózással és sétatéri zenéléssel karöltve. Ahol a középkori templomokkal büszkélkedtünk, a magyarrégeni magyar református iskolával dicsekedtünk 1725-ből, az elsővel a maga nemében; ahol az első, házhoz járó zongoratanárnőm egy bárónő volt, kifogástalan eleganciával és modorral; az utcán pedig lopva figyeltem a szomorúan a semmibe néző, vagy az egykori üzleteikben most alkalmazottként dolgozó ki tudja honnan visszatért zsidókat, köztük a szomszéd családot, a barátnőmét, akik bár mindig kedvesen fogadtak, de igazán sosem engedtek közel magukhoz, mert hát hogyan is tehették volna? Persze mindezeket csak sokkal később tudatosítottam és értettem meg. Valami divatja- és idejétmúlt volt akkoriban Szászrégenben, ami ugyanúgy köszöntött rám Trinidadban, az éghajlat, növények és színek különbözősége ellenére. Mert még ezek is valamiképp hasonlítottak, hisz a városok lényegéhez tartoztak. A parkok parkok voltak, akár tölgyek, akár pálmák magasodtak a virágágyások fölé. A vendéglő-kávéház pedig olyan, mint szülővárosom felejthetetlen vendéglője-kávéháza, a Fényes – így hívtuk otthon, magunk között, a valódi nevét sosem mondtuk, nem is emlékszem rá –, mert roppant előkelő volt, amíg engedték, nehézselyem földig érő függönyökkel és minden este élő zenével, imádott prímásommal, a zeneszerzőként ma jól ismert Hencz József édesapjával, aki mindig rázendített a Szép város Kolozsvárra, amikor bementünk, bizony eléggé gyakran, mert akkoriban ez még természetes volt, és mert akkoriban, köztudomásúlag (ugyebár) ez volt a kedvenc dalom. Arra most inkább nem emlékeznék, hogyan tették tönkre ezt is az új urak, akarom mondani elvtársak, mikor cukrászdává, majd nem is tudom már mivé süllyesztették, bár egy ideig még nagyon finom csokifagylaltot szolgáltak fel, kérésre frissen felvert tejszínhabbal, míg teljesen eltűnt. De ez már nem érdekes, én most a Fényes patinájára emlékszem, és Trinidadban is, amikor ennek a pandanjával találkoztam a Canchanchara bár esetében, annak a múltját, az eléggé el nem ítélhető mindenféle uralom és rémuralom vigasságát, a gazdagok és talán a kevésbé gazdagok mulatós-zenés-énekes, finom italos életét igyekeztem magam elé idézni. [caption id="attachment_155047" align="alignnone" width="2560"] Ízelítő. Így építkeznek a szigetországban[/caption] Mellette mintegy viszontláttuk a La Bodeguita de Mediot, hisz ez Kubának emblematikus vendéglője, kreol konyhával, mojitóval és jó helyi zenével, mint ezt már Havannában megtapasztaltuk. Élénk kék színű volt itt is, és sokkal gondozottabb és díszesebb volt kívülről, talán belülről is, legalábbis amennyire az ajtóból meg tudtam állapítani. A canchanchara koktél a legrégibb a koktél hazájában, és valószínűleg az összes többinek az alapját is képezi. Eredete a 19. századig nyúlik vissza, amikor a könnyen elérhető anyagokból – cukor, méz, lime, rum és víz – készítették és eredetileg gyógyító italként használták, leginkább megfázásra. Amikor már élvezetként társaságban itták, akkor a hűsítő jeget is hozzáadták, amivel jól összerázva, tetején egy szelet citrommal vagy lime-mal már készen is volt a koktél. Természetesen mi is kipróbáltuk az eredeti változatát, kis agyagedényben. Nem nyerte el különösebben a tetszésem. Ám a város annál inkább. A házak mindenfelé megunhatatlanul pasztellszínűek. A minden ajtót elborító kovácsoltvas, néhol esztergált farudakból álló (biztonsági?) rács, tulajdonképpen szinte második, szellős ajtó, mely díszítőelemként hat, különösen a mi szemünknek, különleges, művészi küllemet kölcsönöz a különben egyszerű házaknak. Utcái nyaktörően kövezettek, néhol egészen nagy kövekkel, amit mifelénk nem díjaznék, de ott a szemnek érdekes, a léleknek meg valódi középkori hangulatot sugallt. Belőle a szó szoros értelmében is kimagasodott a raklapokkal kirakott, főtér, a Plaza Mayor, mely virágágyásokkal, szobrokkal, pálmákkal, urnákkal, lámpákkal és díszes, fehérre festett kovácsoltvas padokkal fogadott, meg az ország egyik legnagyobb, bár igen egyszerű Szentháromság temploma. Megmaradt palotáit mutogatják. A Palacio Cantero például, teljes pompájában, 1980-tól a város történeti múzeumaként működik. Külseje nem árulkodik a belső szobák, meg az udvar eleganciájáról. Sakktáblaszerű márványpadló, korabeli bútorok, római kori motívumokkal díszített festett falak és oszlopok, dísztárgyak csinosan elrendezve. Nem éppen rendkívüli történelmi áttekintés, de elképzelem, milyen kellemes lehetett ott élni. Művészeti galériát is találtam a közelében, arrább többet is. Első gyönyörűséges, női szívhez szóló festményem is innen való. A faszobrocskáimat is Trinidadban vásároltam, de nem üzletben, hanem az árusoktól, akik készítik. Meg a telekre járó fonott táskámat is. Végül a csupa mozaikkal kirakott falu vendéglő teraszán elfogyasztott daiquiri biztosította, hogy Trinidad egyik legszebb kubai élményem legyen.

Albert Ildikó